A világ folytatódik

A fantasztikusan mozgékony és termékeny E. E. Kisch bekalandozta a huszadik század első felének világát, mindent rögzített a maga sajátos, olykor paradoxális (de lényegre tapintó!) látásmódjával.
A magyar olvasó gyakran megkérdezi, ez a Kisch miért nem írja Kis-nek a nevét, hiszen bizonyosan Kis volt valamikor valakije… De egyetlen digitális enciklopédián belül is – nyelvek szerinti megoszlásban – többféleképpen „nevesítik” és „sorolják be” a száguldó riportert. „Németül író cseh újságíró”, akinek állampolgársága: csehszlovák, osztrák-magyar (ez ma már négy állam!, szg), nemzetisége cseh. Egy szócikk azt is kihangsúlyozza: „Cseh öntudatát mindvégig megőrizte, csehnek mondta magát, és útleveléhez is ragaszkodott.” Egy másik identitásra utalás: „német zsidó kispolgári családba született”. A francia bejegyzés szerint: német nyelvű író és újságíró. A román szócikk szerzője szerint: német nyelvű cseh író. Az angol vélemény: „osztrák és csehszlovák író, újságíró, aki németül írt”.
E. E. Kisch európaiként definiálta önmagát, innen kínálta fel életművét a világnak.





További hasonló könyvek


Pulzus

Külső-belső utazás lenyomata ez a verseskötet. Koncentrikusan szerveződő három ciklusa a szülőhely, szülőhaza körzetéből indít, majd az anyanyelv szféráján átvándorolva sorra veszi a fizikai földrajzi tér jelentősebb gócpontjait, magyarán szólva a tágabb világ némely nagyvárosát. Erdély, Magyarország, nagyvilág. Három szóban ezek a kötet földrajzi koordinátái. Azok forgathatják haszonnal e könyvet, akik kíváncsiak az emberi sors […]

Atlasz vállára veszi a holdat

“Arrafele tartunk, ahol a hang az új fény, / a gondolat megreked, és új értelmet kap / a dolgok mélysége.” Ki vagyunk szolgáltatva a világ történéseinek, és szinte semmit nem látunk egészében. Az információ korában a félreinformálás és a manipuláció üli iszonyú torát. A szorongás globális: „rettegünk a patakparti kőtől / de azért felfordítjuk…” Nagy […]

A kötelező letérőnél forduljon

Ozsváth Zsuzsa második verseskötetének lapjain jelek, jelzések vezetik át az embert. Vagy valahova. Egy kicsit úgy, mint az erdőben: észre kell venni a jeleket a fákon. Akkor már a színük s a formájuk elárulja, hogy forráshoz vezet-e, vagy éppen várromhoz az az ösvény. Vagy sehova. Mert egyenesen a semmibe fut, akár az élet: egy utolsó […]