Publicisztika és vers egymásba hajlása

Publicisztika és vers egymásba hajlásáról beszélgetett a 28. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében Markó Béla író, költő és Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője.

A beszélgetést Markó Béla, a Honvágy című, a Bárka című folyóiratban megjelent versének a felolvasásával kezdte, amely az orosz-ukrán háború miatt az Odesszából a marosvásárhelyi állatkertbe szállított oroszlánok „hírlapi” történetét „szedi versbe”. „Minden szóban van egy másik szó. / Abban is, hogy háború. / Minden történetben / van egy másik történet” – áll a versben, amely nem a klasszikus értelemben vett pátoszt tárja fel, hanem a „mindennapi rögvalóságot”.

„Jó értelemben vett léhaság”

Így fogalmazza meg viccesen Mészáros Sándor a mindennapokból építkező költői munkát. Markó Béla saját bevallása szerint ódzkodott attól, hogy a közéletet is belevigye a költészetbe, miután belevágott a „főhivatású irodalmi szerepbe”.

„Talán túl korán kezdtem el verset írni, gyerekként, kamaszként, amikor még engedtem annak az előítéletnek, hogy a szépíró a maradandóságra figyeljen, ne az aktualitásra. Akkoriban azt is gondoltunk, hogy a napi valóságra való figyelés, a publicisztika elrontja az író stílusát” – magyarázza Markó Béla.

„Pedig a költő (is) hozott anyagból dolgozik, abból ami körülöttünk van. Le kell számolni azzal a tévképzettel, hogy vannak a költői témák, a pátosz és vannak a mindennapok. Minden versbe való és semmi sem, ha nem tudjuk maradandóan megfogalmazni” – hangsúlyozza Markó Béla, aki szerint az értelmiségi magatartással együtt jár az, hogy „hozzászólunk ahhoz, ami körülöttünk van”. Nyilván, azt is el kell ismernünk, hogy egy diktatórikus rendszerben tisztességes publicisztikát művelni nem nagyon lehetett, míg verset, prózát, drámát, hellyel-közzel ugyan, de igen – de ez egy másik történet.

Markó Béla példaként Szabó Lőrincet említi, aki „úgy vitte be a nyers köznyelvet a költészetbe, hogy közben nem bántotta azt, ami igazán fontos”.

Publicisztika vs. önigazolási kényszer

Markó Béla egy évtizede visszavonult az aktív politikától, de továbbra is figyelemmel kíséri a romániai, magyarországi és európai közéletet, ám nem a napi politikai konklúziókat, hanem az általánosabb érvényű tanulságokat kívánja megfogalmazni, illetve az elmúlt évtized elvi-eszmei tapasztalataira tér vissza. „Memoárt kellene írni az elmúlt harmincvalahány esztendőről, ehhez képest a vers pótcselekvésnek is tekinthető. A publicisztikák egy-egy memoár struktúráját mutatják, amelyekben visszanyúlok régi tapasztalatokhoz, történetekhez, mert saját életünk, közös életünk megértése különösen fontos, miután a lelkes demokráciaépítés után megjelentek a törésvonalak, és a közélet igencsak gyorsan felejt” – fogalmazott a beszélgetésen Markó Béla, aki a Zsarnokra várva előszavában így fogalmaz: „Márpedig ezért harcoltunk: a demokráciáért. S nem azért, hogy a régi rend sötét figurái most újból előbújjanak rejtekhelyükről, és összeveszejtsenek minket, hogy aztán sátáni vigyorral megint a nyakunkba üljenek.”

A Zsarnokra várva című kötetében a 2017 és 2021 közötti időszak közéleti és irodalmi tárgyú írásait gyűjti egybe. Bizonyos értelemben egy jelentős olvasói és kritikai visszhangot keltő sorozatot folytat ezzel a szerző, hiszen az ugyancsak a Kalligramnál megjelent Rekviem egy macskáért (2015) és Erdélyi pikareszk (2017) után hasonló aktualitás-igénnyel, de fokozottabb összegező szándékkal reagál az általa lényegesnek tartott jelenségekre, eseményekre vagy művekre.

(Fotók: Kilyén Zsolt)