Papírtárgy a jövőnek
Ülök a napos, hirtelen őszbe hökkent Budapesten egy jókora kék tégla előtt, ami az összegyűjtött verseimet tartalmazza. Pintér József tervezte, a Magvető adta ki, ha a lábamra ejtem, eltöri a kisujjam. Hadd legyek hűs. Egy szép, elegáns papírtárgy a kétezres évek elejéről. Könyv. Szín, szag, tapintás, suhogás, a lapozhatás gyönyörűsége, mint olyan.
Csak az ember lapoz, parafrazálnám Esterházyt, továbbá csak az ember hajtja be az oldalakat szamárfülezőleg, húz alá, s firkál a sorok közé tollal, én ceruzával, játékba hozva az ősi írószert, a csak botot és grafitot, ami nemcsak bot és grafit, hanem ceruza. Csak az ember kávézza-teázza-vörösborozza le a borítókat, az oldalakat és így tovább, csak az ember csinál stikliket, miket mások merőben könyvellenesnek gondolnak, holott a bűntetőfóliázás az, ami könyvellenes, tálib-nejlonok sunyi szuszogása egy diktatúrában, mely aljas is és ostoba is, hogy szőlőkarókkal menjen neki a gravitációnak. Persze mindez letéphető, kinevethető, a könyv túléli, a könyv által hordozott tartalom végképp, s itt átmennék emelkedettbe, holott.
Épp egy könyvvásár illatos kavargásában a legkeserűbb a szánkban a kérdés, a reménykedéssel elegy rémület: mi lesz a magánkönyvtárainkkal, a megannyi precízebb vagy fésületlenebb gyűjteménnyel, ha mi már nem leszünk, s az utánunk jövők, a legkiképzettebb olvasók is, nem elsősorban a könyvtárgyat tekintik az elmúlt és eljövendő tudás hordozójának? Mert kisebbednek a falaik, a pénztárcáik, a könyvmentő reflexeik. Lesznek könyveik persze, örököltek és vásároltak, de főleg laptopban, telefonban e-bookon fognak olvasni, egy adatért nem másznak fel az etimológiai szótárhoz, megnézik a hálón, s igazuk van, eleinte van kis lelkifurdalásuk, hogy megcsalják a fontos, kultikus tárgyat odafenn, ez lassan elmúlik. Az apjuk se mászott fel mindig, gondolják, s tényleg nem,
Ez hosszú, lassú folyamat, de elkezdődött. Nem a könyv halála, hanem a könyv státusának az átváltozása. Talán nem egy könyvvásáron kéne erről beszélni, illetve hol máshol, mint ott, ahol a könyvtárgy nagy presztízsű kulturális tárggyá változik, sőt az orrunk előtt, igaz hosszú történetéhez illő lassúsággal átmegy műtárgyba, olykor kis szériás műalkotásba, nyomat lesz belőle. Egy hajdani könyv, egy értékes verskötet, ami új korában 400 példányban létezett, s nagy része az idők során ezért-azért elkallódott, megsemmisült, maradt a világban mondjuk 60 példány. Ennyi példány már átlényegül, kis szériás egyedi tárgy lesz belőle, képzőműalkotás, könyvművészeti lelet, büszke és elegáns hordozója különféle tartalmaknak, sületlenségeknek és okosságoknak, melyekről a papír, a kötés, a festék nem tehet.
Idővel arisztokrata lesz a hardverek között, mármint a tárgy, mondhatni, a legősibb hardver A hasznosságokra és hiábavalóságokra ott lesz a háló, ott lesz a telefon, a computer memóriája, a pen drive. Bizony, ez pótolja majd a könyvet, ha az olvasást nem is, bár egy pihekönnyű e-book ágyban, utazáskor – szóval a hordozóról beszélek, s hol igazat adok magamnak, hol nem. Ünneplem s parentálom el. S valahogy úgy képzelem, a falak kapacitásának megfelelő nagyságú, nagyon gondosan megválogatott könyvtár közepén ül a majdani író és/vagy olvasó.
Néha feláll, levesz egy műtárgyat a szagáért, a borító foszlósságáért. Belelapoz óvatosan, némely lap már törékeny lesz, ritkaság esetén kesztyűt húz, némely könyvnek kezet csókol. Könyvtárat mond, de tulajdonképpen képtárat ért alatta. Ha valami új tartalmat kézbe akar venni, s nincs a polcán kinyomtatja a drága könyvcsinálóján. Ha még több a pénze, keres egy felkapott mestert, aki ezt neki x példányban kinyomtatja és még alá is írja. Hogy így lesz-e nem tudom, hogy rosszabbul legyen, nem szeretném.
Parti Nagy Lajos
