„Nincs női irodalom. Emberek vannak, akik írnak.”
Mit takar a női jelző a magyar irodalomban? Mikor és milyen formában használjuk? Van olyan, hogy női irodalom? Felcímkézés, megbélyegzés a női jelző használta? Van-e értelme egyáltalán kiemelni, hogy valaki női szerző, vagy egyszerűen csak szerzők vannak, nemtől függetlenül?
Ezeket a kérdéseket feszegették a 28. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra meghívott női szerzők A „női” jelző jelentősége a mai magyar irodalomban címmel megtartott panelbeszélgetésen. Nyolc nő próbált párbeszédet folytatni a témában: Berg Judit, Tóth Krisztina, Kiss Noémi, Márton Evelin, Szőcs Petra, Papp-Zakor Ilka és Péntek Orsolya, akiket Torma Mária, a Kalligram Kiadó szerkesztője kérdezett.
Szőcs Petra költő, filmrendező, forgatókönyvíró szerint a beszélgetésnek már a címe is nagyon előítéletes, mivel beszűkíti a párbeszédet, hiszen női témákról nem csak nők kellene beszéljenek, hanem a férfiak is. Berg Judit éppen a gyermekirodalom kapcsán érzi azt, mintha lenne egy kis ketrec az apukáknak, a férfiaknak, akik mesét írnak, mintha ők erre nem lennének képesek, csak az anyukák. Tóth Krisztina költőt egyenesen felháborítja minden ilyen női jelző az irodalom kapcsán. Bár 36 éve publikál már, mégsem sikerült hozzászoknia és úgy érzi, erről nem fog tudni leszokni az irodalom sem. Kiss Noémi író az asszimetriára hívta fel a figyelmet. Felelevenítette első emlékeit egy táborról, ahol csak férfi költők és szerzők voltak jelen, ők olvastak fel, mint mondta, akkor nem hitte, hogy fordulhat a kocka és egyszer csak nők fognak ülni egy panelbeszélgetésen, és maguk közt kell újra és újra megbeszéljék ezt a problémát. A képzőművészetben is hasonló a helyzet – csatlakozott a témához Péntek Orsolya, író, képzőművész. Erős kifejezéssel élve egy női irodalmi gettónak nevezte a beszélgetést. Egy előző beszélgetésre utalva pedig felháborodását fejezte ki, hogy azt hallotta, kánonra azért van szükség, mert akkor fogjuk tudni, mit jó olvasni és az a jó irodalom, amit kanonizáltak. Ezzel azért nem ért egyet, „mert vannak olyan női szerzők, mint például Ember Mária, Kosáryné Réz Lola vagy Kádár Erzsébet, akik remek műveket írtak, de a kutya nem tud róluk”. Úgy érzi, már „a kánonban is megy a gettósítás” és működött mindig. Papp-Zakor Ilka fiatal író arról mesélt, hogy orosz szakos kollégáival beszélgetett irodalomról amikor szóba került a női irodalom fogalma is, de a lány, akivel beszélt nem értette, és azt mondta, hogy „ez egy lefordíthatatlan szójáték”. Ő attól a ponttól ezt a kérdést ugyanígy kezelte. Szerinte az, hogy ennyi nő egymás közt kell megbeszélje az irodalom kérdését, az azt az előfeltevést is mutatja, hogy a női irodalom csak a nőket érinti, és hogy nagyrészt női olvasókra számíthat. Márton Evelin arról mesélt, hogy pár évvel ezelőtt Vida Gáborral tettek egy kísérletet, írtak egy négykezest, és felolvasták a szárhegyi írótáborban, és csak egy személy jött rá, hogy a szövegnek mely részét írta ő, és melyiket Vida Gábor. Tehát nem volt akkora különbség. Ezért gondolja úgy, hogy nincs női irodalom. Emberek vannak, akik írnak.
Szőcs Petra szerint már az is probléma, hogy miért kell az író végére a nő jelzőcske. Mert nem egyértelmű, hogy egy nő író is lehet, és oda kell írni, hogy ne lepődjön meg senki.? Tóth Krisztina szerint arról is beszélni kell, hogy sokan azt gondolják, a női szerző önmagáról ír, nem fikciókat, hanem saját tapasztalatait. Így minden írásnak önéletrajzi vagy autofikciós olvasata lesz. Egy női szerző művéről szóló kritikában előbb-utóbb előkerül a finom jelző, amit szeretne száműzni, míg a férfiak radikálisak, a pontosak, időnként monumentálisak, szárazak.
Berg Judit szerint annyi valóságalapja lehet a megkülönböztetésnek, hogy a nők bizonyos dolgokat másként élnek át. Tóth Krisztina ezzel szemben androgün folyamatnak tartja az írást. „Az író bármi lehet, amikor ír, és nem a nőiségét fogja mozgósítani… Azt gondolom, ez egész egyszerűen professzionális kérdés, és nem a szerző nemétől függ.” Arról mesélt, hogy különböző eseményeken számos jelzővel illették már, hogy jelezzék, egy nő fog következni. „A kedvencem a hölgyköltő. De miért kell ezt aláhúzni? Hallottunk már olyanról is, hogy Kedves közönségünk, most egy szakállas férfi érkezik a színpadra… Egészen abszurdnak tartom. És szeretném, ha túllennének már ezen, de nem afelé tartunk” – fogalmaz.
Péntek Orsolya itt megjegyezte, a női szemszögből modellezett világ máig nem tudott egyenértékűvé válni a köztudatban a férfiak által kanonizált világgal. „Több száz éven vagyunk túl, ami több száz férfi szemszögből megírt év vagy történelmi modell, férfi szemszögből modellezett társadalomtörténet, kultúrtörténet, stb., stb. És az irodalomban túláradó női világmodell még mindig mintha másodrendű lenne a mögött, amit a férfiak képzelnek” – mondja Péntek Orsolya.
És nem gondolják azt, hogy egy női író meg tud írni férfi tapasztalatokat – tette hozzá Tóth Krisztina, miközben egy férfiról automatikusan feltételezik, hogy meg tud írni egy női tapasztalatot, hiszen, ha elég jó író, akkor meg tudja írni. Pedig egy női tapasztalatot nem feltétlenül kell, hogy nő megírjon – csatlakozott a gondolathoz Szőcs Petra.
Papp-Zakor Ilka szerint nagyon sok mindent összekeverünk, amikor női irodalomról beszélünk. Összekeverjük a szerzőt és a narrátort. A női író – szerinte – elsősorban az olvasó szemében lakik.
Kiss Noémi a magyar irodalom intézményrendszeréről is beszélt, ami szerinte nagyon aszimmetrikus és egy igencsak patriarchátus rendszer. Egy kutatásból kiderül például, hogy női szerzők műveiről többnyire nők írnak kritikát. De műfordítás kapcsán is azt tapasztaljuk, hogy női fordítók fordítják női szerzők műveit. És ez nem csak nálunk van így, hanem például Németországban is. A kiadóknál tapasztalható változás, mert egyre több női név jelenik meg a magyarországi reprezentatív kiadóknál. De lehetnek ezek a könyvek sikeresek, dominánsak, díjban, elismerésben már kevésbé részesülnek.
Márton Evelin, a Helikon irodalmi folyóirat próza-rovatának szerkesztője arra a kérdésre, hogy egy kiadónál, kell-e ügyelni a kvótára, azt válaszolta, „egy kéthetente megjelenő lapnál abból dolgozunk, ami van.” Általában felkérések vannak, és az kerül be a lapba, ami elkészül és jónak tartják. Arról is beszélt, hogy amikor a Helikonhoz került prózát szerkeszteni, tartott attól, hogyan fognak a férfi szerzők viszonyulni ahhoz, hogy ő nőként szerkeszti a prózai műveket, hiszen a próza Erdélyben, vagy magyar nyelvterületen az férfi műfaj. A Helikon egyébként iskolapéldája lehetne a szerkesztőségeknek, mert egyenlő arányban vannak férfiak és nők minden területen, még a titkárságon is.
Tóth Krisztina újra a patriarchális társadalmat és irodalmi életet hozta elő. Egy nagyon ismert költő lánya mesélte neki, hogy amikor édesapja dolgozott otthon, nekik az volt a feladatuk, hogy iskola után a telefon mellett üljenek, és tartsanak ügyeletet, hogy a papát nehogy megzavarja a telefon csörgése. Ha ezt a történetet áttesszük női szerzőre, egy édesanyára, másként látjuk ezt a történetet? – tette fel a közönségnek a kérdést a költő. Vagy megesett vele az is, hogy egy tanítás nélküli munkanapon lehetett ügyeletet kérni, amit ő is igényelt, mert dolga volt. Rajta kívül csak egy szülő kért, úgyhogy nem volt ügyelet. A fia tanítónője azt mondta neki, mindenki más meg tudta oldani, még az olyan szülők is, akik dolgoznak. „Azonnal megértettem, mi van a fejekben. De ha én egy nagy híres író apuka vagyok, akkor ez a mondat egészen biztosan nem hangzik el, mert akkor nekem az a foglalkozásom, én egy professzionális író vagyok, aki közmegbecsülésnek örvend. De egy nő, az más. Egészen más a társadalmi megítélése” – hangsúlyozta Tóth Krisztina.
Berg Judit is egy hasonló sztorit osztott meg a közönséggel, ahol a családban mindkét szülő író, költő. Mindketten felkérést kaptak, ugyanazzal a határidővel. A férj kikérte magának, hogy írnia kell, és elment otthonról, hogy dolgozni tudjon. Míg a feleségnek pelenkáznia kellett, ebédet, vacsorát főzni, gyerekekkel foglalkozni, és végül ő nem küldte be határidőre a kért szöveget. Nem mellesleg el is könyvelték megbízhatatlan szerzőnek.
Hogy mikor számíthatunk egyféle felszabadulásra, hogy az irodalom nemtelenné váljon? Tóth Krisztina szerint egy nagyon mélyen gyökerező hagyománnyal, társadalmi struktúrával kell szembe menni egy erősen patriarchális társadalomban, ami nagyon nehéz és nagyon lassú folyamat, de apró lépésenként lehet tenni ezt-azt. „Azt se felejtsük el, amikor a nőket gettósítják, és az irodalom különböző területeire küldözgetik, annak mindig van gazdasági oka. Azok a szakmák szoktak elnőiesedni, ahol nem lehet pénzt keresni, és ott előbb-utóbb csak nők maradnak. Ez van az irodalommal is. Én sokszor tapasztaltam, hogy a nő számára kijelölt terep a gyerekirodalom és a költészet. A próza viszont már férfi terepnek számít, ahogy a dráma is. Ezen szerintem nagyon nehéz változtatni.”
A panelbeszélgetés végén a jelen lévő szerzők olyan történeteket meséltek, milyen helyzetekbe kerültek nőiségük kiemelésével, amikor viszketegség tört rájuk.
Márton Evelinnek a virág jelzővel akadt problémája. Második kötetének kritikájánál illették ezzel a jelzővel, amit soha többé nem akar újra hallani. „Szép kritika született a második kötetemről, nem is volt lehúzó. Minden nagyon jó volt, amíg el nem értünk eddig a mondatig, hogy Mint egy virág a huzatban… Ez voltam én.”
Péntek Orsolyának egy könyvbemutató jutott eszébe, amikor egy tudosítás alatt végig Péntek Orsinak nevezték. „Elgondolkoztam azon, hogy mondjuk, ha Nádas Péter lett volna a helyemben őt is Petizték volna?”
Igazából már az első köteténél szembesítették nőiségével a fiatal Papp-Zakor Ilkát és éppen az a személy, aki méltatta. „Szerintemeléggé ártatlan gesztussal, de azt mondta, hogy minden szövegnél érződik, hogy nő írta. És elgondolkodtam azon, hogy mennyire akarunk tényleg arra törekedni, hogy az irodalomnak, a beszédmódoknak ne legyen neme. Szerintem vállalható az, hogy létezhetnek teoretice hipotetikusabb női beszédmódok. Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy mekkora tétje van annak, hogy ezeket fölfedezzük, ezekre fókuszáljunk.”
Szőcs Petra kritikaként nem kapott ilyesmit, viszont amikor kiderül, hogy Szőcs Géza lánya, akkor sokkal kedvesebbek lesznek hozzá. „Én egyébként nagyon örülök, ha előkerülnek róla sztorik. Csak fura, hogy nem tudom, hogy ez a kedvesség nekem szól, a lánynak vagy Szőcs Gézának.” Ő az első kötetének megjelenése után viszont azt az elismerő kritikát kapta, hogy nem látszik, hogy nő írta.
Kiss Noémi egy tábori élményt osztott meg a hallgatókkal. Részt vett egy fordítótáborban, ahol mindenki valamit sportolt, és semmilyen női sport nem volt, s mivel ő régen vízilabdázott, így beállt játszani, és sokkal több gólt lőtt, mint a férfiak. „Szóval nem hitték el, hogy erre képes vagyok.”
„Egyszer a könyvhéten egy könyv megjelenése az egyébként nagyon felkészült beszélgetőpartner első kérdése az volt, hogy Kedves Krisztike, vigyázz most a gyerekre? Ezt rendszeresen megkérdezik egyébként, és azért azt szeretném tudni, hogy vajon a férfi szerzőknek is fölteszik ezt a kérdést?” – tette föl a költői kérdést Tóth Krisztina. Mert ha egy nő a munkáját végzi, akkor rögtön legyen lelkiismeretfurdalása, hogy egy másik feladatát éppen nem látja el. És akkor már nyilván nem jó anya, ha ennyi figyelmet szentel a munkájára.
Berg Juditot gyerekkönyves szerzőként nem érte ilyenfajta megkülönböztetés, ám most jelent meg első felnőtteknek írt könyve. „Várom, hogy ezek után mit fogok kapni a kritikusoktól. Mégiscsak nagyon női regény lett. De legalább finom.”
„Én egy mezőgazdász egyszem lánya vagyok, úgyhogy amikor megörököltem bölcsészként édesapám vállalkozását, akkor rendszeresen fordult elő velem, hogy akkor te vagy a Torma Laci fia?” – vallott magáról Torma Mária, aki azzal zárta a beszélgetést, hogy reméli kellőképpen sikerült kibeszélni abból a bizonyos gettóból, karanténból, amire utaltak az elején.
(Szöveg: Csatlos Tünde / Fotók: Szigeti Szenner Szilárd)
