„Megtörtént dolgokról tudunk-e értelmesen beszélni” – interjú Vida Gáborral
Vida Gábor Senkiháza című, az 1936 és 1946 közötti időszakban játszódó, idén tavasszal megjelent új regénye, ahogy a szerzőtől megszokhattuk, egy ízig-vérig Erdély-történet, amelyben van szerelmi bánat, etnikumok együttélése, realitás és fikció. Az Erdélyi lektűr – amint az alcím jelzi – legszívesebben a természetet járó írójával a regénye születéstörténetéről beszélgettünk.
A Senkiháza eseményeinek egyik fő kiindulópontja individuális szinten – a nagyobb történelmi folyamatokra úgy néz ki, nincs nagy hatásuk a szereplőknek – egy Ganz-vízturbina: emiatt jön Namajdra Kalagor Máté/Matei Călugăru. Mi érdekelt téged egy ilyen mérnökfigurában, akit ráadásul a II. világháborús, illetve azt megelőző zavaros időszakba helyezel?
Találtam a marosvásárhelyi levéltárban egy turbinát, pontosabban a dokumentációját, pedig nem is azt kerestem, és aztán érdekelni kezdett. Ezernél több kisebb-nagyobb vízturbinát gyártott a Ganz. A hősöm nyelvi és kulturális kettőssége érdekelt, az ambivalenciája. Nem akartam egy kallódó bölcsészt, hát lett egy kallódó mérnök… A Kalagor név egy Zágon fölötti hegy neve, azt egy térképen láttam. A 2. világháború is mindig érdekelt, a nagyapáim állandóan erről beszéltek, nekik az volt a nagy történet.
Ebben a kötetben mintha az otthon sosem az, ahol Kalagor éppen van, van egy örökös mehetnékje, elvágyódása. Bolyongása emlékeztet egy korábbi regényed, az Ahol az ő lelke Werner Lukácsára. De eszünkbe juthat róla a szállóigévé vált Tamási-mondat is. Hogyan lehetünk otthon a világban szerinted?
Csinálni kell valami értelmes dolgot, akárhol is van az ember, ez az egyetlen alternatívája a felszámolt vagy megtagadott otthonoknak. Élni bárhol lehet jól, csak meg kell érte dolgozni, otthon is meg kell. Úgy értem, lelkileg, szellemileg. A létformánkat vagy kialakítjuk, vagy elfogadjuk, hogy mások alakítsák ki nekünk.
A Senkiháza fő helyszínéül szolgáló, Marosvásárhely és Nyárádszereda közelében elhelyezkedő Namajd fiktív városa nemcsak a neve vagy ismerőssége, áthallásossága okán emlékezetes. De számomra a Bukarestet leíró részek is különösen élénkek, izgalmas, sokrétű, vibráló világot tárnak fel. Miből építi fel az író a 2020-as években a 80-90 évvel korábbi kis- és nagyvárosi világokat?
Az olvasmányaiból, hiszen személyes tapasztalatom arról a világról nincs. A közelmúlt viszont elég jól dokumentált, leültem és olvastam, aztán beleéltem magamat (Arcanum, Fortepan, Gallica). Mindig is izgatott Bukarest meg Romániának az a része, amit mi magyarok nem szeretünk, és hát az a nagyobbik rész. A regénybeli Bukarest is csak foltokban lelhető már fel, a román történészeknek is nagy trauma, ahogyan felszámolták a városukat, egyre többet foglalkoznak vele.
A regény legelején egy országos vásár megszervezése körüli vitákról, gazdasági, politikai és közösségi tétjeiről olvasunk. Tudtommal szerdánként te is kijársz a nyárádszeredai vásárra, s könyvvásárokon is gyakran megfordulsz. Jól érzed magad a vásári nyüzsgésben?
A piacon, az ószeren és a feketetói vásárban szeretek lenni, mert nagyon jó képet ad arról a társadalomról, amelyben élünk, de nem szeretem a tömeget, nem tudok sokáig elvegyülni. A könyvvásárokat sem szeretem, de a munkámhoz tartozik, hogy jelen legyek. Kellő rezignációval teszem.
„Pedig arra vágyunk a múlt elbeszélése révén, hogy beleszólhassunk.” — hangzik el az első fejezetben. Tágítsunk egyet: az irodalom mibe tudhat még ilyen módon „beleszólni” a múlton kívül?
Az irodalom semmibe sem tud már beleszólni, de talán ez nem is baj, gondolj csak Görgey Artúrra, mert az ő megítélésébe Vörösmarty bele tudott szólni… Abban viszont, hogy megtörtént dolgokról tudunk-e értelmesen beszélni, az irodalomnak igenis szerepe van, talán abban is, hogy a félelmetes gyorsan változó világban, ahol pillanatok alatt cserélik le analfabéta politikusok a valóságot, a nyelv még egyfajta stabil sziget, még mindig tudjuk olvasni Vörösmartyt, mielőtt valaki lefóliáztatja őt is, mert éppen arra támadt kedve, és megteheti. Nem szeretem azt a gondolatot, hogy az irodalom valamiféle ellenállás, de tartok tőle, hogy hamarosan az lesz.
Kérdezett: Codău Annamária
