A kötelező letérőnél forduljon

Ozsváth Zsuzsa második verseskötetének lapjain jelek, jelzések vezetik át az embert. Vagy valahova. Egy kicsit úgy, mint az erdőben: észre kell venni a jeleket a fákon. Akkor már a színük s a formájuk elárulja, hogy forráshoz vezet-e, vagy éppen várromhoz az az ösvény. Vagy sehova. Mert egyenesen a semmibe fut, akár az élet: egy utolsó nagy-nagy szakadékba. És nem marad más, mint a hiány, hajdani eltévedt túrázó helyett még mindig itt visszhangzó vak lábdobogása. Persze semmi sem ilyen egyszerű és átlátható, hiszen Ozsváth Zsuzsaversek között bolyong az olvasó egy Ozsváth Zsuzsa‑könyvben, ami mégsem egy sötét erdő – hanem tekervényes mondatok csábító szövegszövevénye. Mire pedig végigér rajta, már azt érzi: nem is akar innen kikeveredni. Mert az utolsó oldalakhoz érve megérti, hogy nem kell felhagynia minden reménnyel.





További hasonló könyvek


Hamlet homloka

Hamleti homlok és lelkület kívántatik az olvasótól is, ha együtt akarja olvasni az új Tompa Gábor-kötet gyilkos szatíráit a megrendítő gyászversekkel. Tudjuk jól, hogy már Shakespeare is „seprőjére szállt világrólˮ, „szűkkeblű időkrőlˮ beszél, de Hamlet – illetve kései követője, Tompa Gábor – legalább megpróbálja helyretolni a „kizökkent időtˮ. És mi, olvasók mindeközben mit teszünk? Még […]

Honteremtők albérletben

A Honteremtők albérletben valóban méltánylandó őszinteséggel megírt önéletrajz, ezért is nyújtja a lehető leghitelesebb képet egy erdélyi magyar műszaki értelmiségi sorsáról a 20. század második felében, illetve a 21. első évtizedeiben. Saját élettörténetének megírása közben Virág György szinte semmit nem bízott a képzeletére, csak az emlékeiben, a megéltekben, a leszűrt tapasztalatok között kutatva igyekezett minél […]

Nem kopog senki a vers falán

Kiérlelt, tiszta, halkszavú, olykor a szelíd suttogásból szenvedéllyel felizzani képes, indulattól fűtött költészet ma is a Tóth Ágnesé. Az elmúlással is számot vető, ám életigenlő, derűt sugárzó szövegek a kimondás szabadságával is megajándékozzák az olvasót.