Irónia vs pátosz?
Van-e helye a modern költészetben a pátosznak? Képes-e megférni egymás mellett irónia és pátosz? Hogyan érdemes költészetet tanítani? Ilyen és hasonlóan izgalmas kérdések vetődtek fel Markó Béla és Lackfi János beszélgetése során, a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Irodalmi Kávéházában.
Markó Béla szerint hamis kép él a köztudatban a magyar költőről és költőszerepről, amelyet még mindig a romantizálás és mitizálás gesztusai burkolnak be. Bár a jellegzetesen patetikus költészet együtt járt a forradalmár és közéleti hős költőtípusokkal, sokszor elfelejtik, hogy az egykori költőóriások az iróniát is ugyanolyan magas fokon művelték, mint a pátoszt. Markó példaként Csokonai Békaegérharcát említette. Lackfi János úgy gondolja, az irodalomszemléletet illetően alapvetően téves a közoktatás optikája: úgy tűnik, mintha minden verset ugyanaz a szakállas bácsi írt volna az öngyilkossága előtti napon, a költészetet törhetetlen pátosz lengi körül. „A költészet valami szilárd, rendíthetetlen, szent és érthetetlen dolog, ami monolit tömbökben áll, és ezt szemellenzések segítségével körbe lehet lengeni, de hozzányúlni, közel menni hozzá nem szabad, lubickolni benne pedig pláne nem” – véli Lackfi. A költő szerint a jó magyar pedagógusok megmenthetik a helyzetet, ha nem dobozolásra tanítanak, hanem a kreativitás fontosságát adják tovább. Az életből, életről, életnek szóló irodalomtól a pátosz tokja felrepedezik. Lackfi véleménye alapján a patetikus költészeti műnyelv ma már nem működőképes irónia és távolságtartás nélkül, ugyanakkor a felállított elméletek bármikor megdőlhetnek, ahogy például Krasznahorkai László prózája a pátosszal együtt is jó. Ha általános törvényszerűséget kellene megállapítani, az mégis az lenne, hogy a múlthoz, a pátoszhoz iróniával közelíteni biztonságosabb – fogalmazott a költő.
Az irodalomtanítás dilemmái felé kanyarodott a beszélgetés, amellyel kapcsolatban Markó fontosnak tartja az érzékenységet, nem találja szerencsésnek a költészet egzakt tudományként való oktatását. Lackfi szerint az irodalomtudománynak állandó felnövési kényszere van a természettudományokhoz. A verset tévesen a költő nyilatkozataként kezelik, autobiográfiai adatok után kutatnak benne, ténymegállapítanak, miközben a lényeg a szöveg megnyitása lenne a különböző értelmezések felé. Jó volna, ha mindenki bekapcsolhatná a történetét az akadémikus válasz-monolit mellé. A költő azt tapasztalta, hogy harmadik-negyedik osztályig szárnyal a gyerekek képzelete, de aztán az iskola kineveli belőlük, elfelejtik a szabad képzettársításokat.
Markó Béla kifejtette, hajlamosak vagyunk ellentétként szemlélni az emelkedettséget és iróniát, a mitizálás-demitizálás gesztusait, miközben nem csak a szoboremelésnek, a lebontásának is van pátosza. A költő szerint az irónia nem fenyegeti a pátoszt, hanem megnyitja a történetet, tágítja a szöveg terét. A jelen perspektívájából úgy látja, hogy a’90-es években bekövetkezett iróniaforradalom lecsengett, az irónia integrálódott, a lírai dikció természetes része. Lackfi szerint a felemelő mozzanat nem marad ki a kortárs költészetből. A modern költészet újrahasznosítási stratégiája, hogy beépíti, más kontextusba helyezi az irodalmi hagyományt, az átlényegítés során pedig elkerülhetetlen, hogy irónia és pátosz néha találkozzanak egymással.
Kozma Ágnes
