Hazaérkezni Erdélybe, Kárpátaljáról
„Egy generáció hiányzik az utcákról. A határ túloldalán a halál van. Nem látom a jövőt. Ez egy másik világ, amit nem lehet néhány száz karakterben leírni” – mondja az orosz-ukrán háborúról a Kárpátalján született, ma Sepsiszentgyörgyön élő Kopriva Nikolett. A Talán vagytok című legújabb kötete a háború és a halál témáját dolgozza fel.
Kérdezett: Muszka Sándor
Munkács, Budapest, Sepsiszentgyörgy. Három verseskötet, díjak és ösztöndíjak. Ismert és elismert költő vagy. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár meghívott vendége.
Hogy érzed, hazaérkeztél?
Amióta tizenhét évesen elkerültem Kárpátaljáról, szüntelen út- és otthonkeresésben voltam. Kilenc éves magyarországi tartózkodás után költöztem Erdélybe. Életem egyik legszebb élménye, egyúttal legjobb döntése volt, ezt az érzést sokszor hiányoltam az elmúlt évek során. Érdekes, hogy ahányszor hazalátogatunk a férjemmel, azt tapasztaljuk, Kárpátalja Erdély meghosszabbítása, és fordítva. Természetesen vannak eltérések, szokásbeli különbségek, de a hegyek, a völgyek, az emberek cinkos mosolya ugyanaz.
Legújabb versesköteted a marosvásárhelyi Mentor kiadónál jelent meg.
Kissebségből kerültél kissebségbe. Mit jelent neked erdélyi szerzőnek lenni?
Nem tudok kifejezetten erdélyi szerzőként tekinteni magamra – kárpátaljai és magyarországi is ugyanennyire vagyok. Amikor idekerültem, öröm volt megtapasztalni, hogy tömbmagyarságba kerültem. Hogy magyar szót hallok az utcán, magyar helységnévtáblákat és feliratokat látok. Öröm látni, hogy él és pezseg a kulturális élet, Sepsiszentgyörgyön is rengeteg a könyves rendezvény, bemutató, a Marosvásárhelyi Könyvvásár is benne van a köztudatban. A látogatók számát elnézve ezekre bőven van igény, ugyanakkor illúziókba sem ringatom magam: egy néhány hete napvilágot látott statisztika szerint – Romániában kiváltképp – meghökkentően kevesen olvasnak. Sajnálattal látom, hogy az írók, művészek közötti szekértáborok, klikkek itt is kialakultak, akárcsak Magyarországon. Ám szerencsére végső soron az olvasó dönt. Hogy kicsit közelebb kerüljünk hozzájuk, és persze a magunk örömére, férjemmel, Miklóssi Szabó István íróval létrehoztuk a Hangoldal nevű Facebook-oldalt, ahol az egymás, illetve saját írásainkat mondjuk fel heti rendszerességgel. Olykor más, általunk kedvelt műveket is feldolgozunk, például Dsida Jenő, Hervay Gizella, vagy Szilágyi Domokos, de akár Balla Zsófia, Szabó T. Anna, Terék Anna versei is meghallgathatók az oldalunkon. Az anyagokhoz zenei aláfestést, valamint vizuális kiegészítőt is készítünk. A visszajelzések alapján egyértelművé vált: nem szabad alábecsülni a hangoskönyveket, versolvasásokat, mert tényleg közelebb tudják hozni a művet az olvasóhoz.
Miben látod a különbséget a kárpátaljai, budapesti vagy erdélyi könyves rendezvényekben?
Leginkább méreteikben. Értelemszerűen a budapesti könyvheteken, vásárokon nagyobb a nézőtábor, szélesebb a merítés, párhuzamosan futó programok kevésbé ütik ki egymást. Egy erdélyi könyvvásáron – gondolom – már körültekintőbben kell megfontolni, melyik szerzőre mikor és melyik színpadon kerül sor. Nem elemeztem az eseményeket, ám azt látom, a húzónevek, sztárírók nagyjából azonosak, az olvasói igények többnyire fedik egymást. Kárpátalján sajnos nincsenek ekkora méretű rendezvények, a magyarság száma jelentősen megcsappant. Ott egyedül a beregszászi Együtt irodalmi folyóirat nyújt közlési lehetőséget a térség íróinak, költőinek. Vannak könyvbemutatók, beszélgetések, iskolalátogatások, konferenciák, valamint a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság keretében műhelymunkák, táborok. Az orosz-ukrán háború nagyban akadályozza ezeknek az eseményeknek a kibontakozását, számuk az utóbbi években jelentősen megfogyatkozott. A budapesti székhelyű Kárpátaljai Szövetség ad helyszínt hasonló rendezvényeknek, ezek fontos gyülekezőhelyei az elszármazott kárpátaljai íróknak és olvasóknak.
Elkerülhetetlen, hogy beszéljünk róla. Szülőföldeden háború van.
A marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadó kiadásában megjelent Talán vagytok című verseskönyvem ezt a témát dolgozza fel. Sokat elárulok benne az ottani állapotokról, emberi sorsokról, nehézségekről. Hazalátogatásaim során megrendítő tapasztalni a házak, fák, erdők között lappangó halált. A légiriadók zaja, az áramhiány, a halottak fényképei a város főterén, az ellenőrzőpontok, igazoltatások az utakon beférkőznek az ember tudatalattijába. Nem tudom, milyen lehet, amikor állapottá válik, milyen lehet állandóan ebben létezni. Korábban még láttam a reményt az emberek szemében. Manapság csak fásultságot, beletörődést, magányt. Egyre nagyobbak a veszteségek, egyre több hadirokkantat látni, katonatemetést, nemzeti színű lobogót a temetőben. Egy generáció hiányzik az utcákról. A határ túloldalán a halál van. Nem látom a jövőt. Ez egy másik világ, amit nem lehet néhány száz karakterben leírni.
