Fiktív történetek valós térben
Szabó Róbert Csabát Fischer Botond kérdezte
Legújabb, gyermekeknek és kiskamaszoknak szóló A cipzárkovács című könyved cselekménye beazonosíthatóan Marosvásárhelyen játszódik. Fontos számodra, hogy a helyszíneid ismerősek legyenek? Mi a tétje ennek, hogy valós erdélyi helyszínekbe emeled be a történeteidet?
A Vajon Nagyival kezdődött ez a számomra izgalmas játék. A Vajon Nagyi és az aranyásók cselekményének helyszíne felismerhetően Verespatak, amelyhez ugye a ciántechnológiás bányászat ügyét kötjük lassan évtizedek óta. A könyv hősei is ezzel a problémával szembesülnek, vagyis nem lehetett nagyon másról beszélni, mint a valóságban is meglévő, súlyos környezeti katasztrófával fenyegető helyzetről. Nem volt kérdés tehát, hogy a 2000-es évek valóságát, a városka helyrajzát, pontos környezet leírását fogom használni a könyvben. Ez természetesen jött. De a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy ez egy izgalmas stratégia (vagyis, hogy „nagyon” valóságos térbe „nagyon” fiktív karaktereket helyezek), az az volt, amikor Orosz Annabella, a könyv rajzolója megmutatta az illusztrációkat. Annabella fényképek alapján dolgozott, és ettől még valóságosabb lett a mese. Sok olvasói visszajelzést kaptunk, hogy ott voltak Verespatakon, és lefényképezték Vajon Nagyi házát. Vagy a második, Kolozsváron játszódó történethez térképet rajzoltak, bejárták a hőseim által is bejárt útvonalat. Az Újratöltést olvasva Annabella találkozott a könyvben is szereplő, általa megrajzolt kutyával Réven, és ez nem vicc. A valóságossá megírt terek kitermelik a maguk csodáit. Mégpedig azért, mert a történet, amit kitalálok, sokkalta jobban átélhetővé lesz az ismert helyszín használatával. Azonosulni lehet vele, személyessé válhat, mivel egy közös „tulajdon”, a tér, amit mindennap használunk az olvasmány révén interiorizálódik. Nem mellékes, hogy az emlékezés nagyon gyakran térhez kötött, a memorizálás egyik legrégebbi módszere is a tér „bejárásával” van összefüggésben. Friss könyvem, A cipzárkovács Marosvásárhelyen játszódik, ezzel régi adósságomat törlesztem. De a Vajon Nagyi harmadik részének is sok köze lesz Vásárhelyhez.
Mi a te Vásárhelyhez való viszonyod? Írói és tágabb, emberi viszonyra is gondolok.
2004 óta élek itt, sok helyszíne van, amelyeket már nagyon megszerettem, és otthonosan mozgok benne. Lassan minden ide köt, a család, a szakmai életem, barátságok. Innen jó elmenni, és ide jó visszajönni. Úgy tűnik, Marosvásárhely nyitott a művészek befogadására, jelentős életművek születtek itt. Sokan ide jöttek, Osvát Kálmántól és Molter Károlytól kezdve Sütő Andráson át el egészen Markó Béláig, Láng Zsoltig és Kovács András Ferencig. De rengeteg színészt, zenészt és képzőművészt is fel lehetne sorolni. Sokat köszönhet a város a „bevándorló” művészeknek. Marosvásárhelynek több jó kulturális rendezvénye van, persze még van hiány és hiányosság. De például a könyvvásár azért bizonyult jó fórumnak 30 éven át, mert ösztönözni tudta az erdélyi kiadókat a mind minőségibb munkára. A Gutenberg Kiadó jelenleg verhetetlen a gyerekkönyvek kiadása terén, sok díjat elhoztak. Ezért is tartom kicsit furcsának, hogy a Könyvvásár olvasójátékában második éve zsinórban nincsenek honi gyerekkönyvek, csak magyarországiak. Erre jobban oda kellene figyelni.
Egy kis játék: arra kérlek, hogy sorolj fel öt nevet, akik a leginkább hatottak rád alkotóként, és mindegyik névhez kapcsolj egyetlen szót.
Hauff: füge. L. Frank Baum: titok. Jonathan Franzen: család. Cormac MacCarthy: nyelv. Bergendy Péter: film.
Regényíró vagy, de filmforgatókönyveket, valamint gyermek- és ifjúsági irodalmat is írsz. Ezek milyen viszonyban vannak egymással a munkád univerzumában? Van hierarchia közöttük bármilyen szempontból?
Nincs hierarchia, az ember élete során ugyanazt a történetet mondja el, más-más műfajban és formában. A közös pont persze adott, a képekben való látás vagy gondolkodás, és természetesen az, hogy szinte minden történetem itt, Romániában játszódik. Vagy ha nem is itt, de simán játszódhatnának itt. Ezek azok a pontok, amelyek összesűrítik, egyneművé teszik az egyébként elágazónak tűnő alkotói működésemet. A különböző műfajokban való alkotás változatossá teszi azt az örök kérdést, amely végső soron minden írót őrülten foglalkoztat: hogyan lehet elmesélni egy történetet. Más-más módon közelíteni az egyetlen problémához izgalmat okoz. Ugyanakkor egyik műfaj segít a másikon a munka során, például gyerekkönyvet írni azt jelenti számomra, hogy maximálisan megélem az alkotás szabadságát. A gyerekkönyv írása engem felszabadít. Edzésben tart és megtanít a fantázia bátor használatára, visszavisz a gyerekkorba, az olvasmányaimhoz, amelyek meghatároztak. A forgatókönyvírás a csapatban való munkára nevel, fegyelemre, a precíz tervezésre, a történet szerkezetének tiszteletére.
„Felnőttkönyved” mikor várható, és mi lesz az? Milyen jobb megnevezést javasolnál a „felnőttkönyv” helyett?)
A Pokoltó című regényem 2025 májusában fog megjelenni a budapesti Jelenkor kiadónál. Két helyszínen és két idősíkon játszódik, az egyik Szilágysomlyón (és tágabb környékén) 1940 és ’45 között, a másik pedig a bukaresti 1977-es földrengéskor. A felnőttkönyv megnevezést talán jobb híján használjuk, főleg, ha az ember gyerekeknek is ír, mintha kényszert éreznénk arra, hogy különbséget kell tenni. Sajnos ebben benne van az is, hogy ha egy író „csak” gyerekkönyvet, vagy „csak” drámát vagy forgatókönyvet ír, akkor mifelénk nem feltétlenül tekintenek rá íróként. Pedig de, író.
