Értelmezni mindazt, amit megélünk – Bereményi Géza életírásairól

Bereményi Géza eddig leélt élete igazán regénybe illő. Maga a szerző is egyetért ezzel, nem úgy veti oda a közönség elé, mint holmi kérkedést, hanem, mint puszta tény.

A 28. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvásáron mutatták be a Magvető Kiadó gondozásában megjelent régóta várt önéletrajzi regényét, amely elsősorban a gyermek- és ifjúkorral foglalkozik. Bereményi Géza a Magyar Copperfield-ben sorra veszi és ragyogó portrékban örökíti meg élete meghatározó figuráit és találkozásait, „ez a memoár magyar történelem krónikája emberközelből, emellett egy érzékeny művész vallomása”.

Szegő János azzal a Bereményi által vitatott kijelentéssel kezd, miszerint a szerző rejtőzködő, aki mégis megmutatja magát. Bereményi Géza azt mondja, ő nem rejtőzködik, híven akarja megírni mindazt, amire emlékezik. És vannak olyan részletek is, amelyen nem az ő emlékei, viszont a régi élete stílusában írja meg azokat. Ugyanakkor ott van még az a fontos elem is, hogy az írók életében volt egy váltás. Amikortól már nem kellett félni, hogy ha leírunk valamit, annak következményei lehetnek. És akkor, amikor felszabadultak a gátlások, akkor megszabadult az irodalom és a film is a hazugságoktól, és elfoglalta a helyét a beszámoló. De még az sem teljesen pontos, tökéletes.

„Én magam pedig, úgy érzem, hogy nekem speciális életem volt. Olyan élete nincs másnak.”

Bereményinek például három neve volt, rengeteg életszakasza, és nagyon sok környezetben élt már. Kezdve azzal, hogy az édesanyja rábízta őt a szüleire, ő elment dolgozni, és így Bereményi a nagyszüleivel nevelkedett egy ideig. Soha olyan szabad nem voltam – fogalmaz az író. Vér szerinti apját 15 évesen ismerte meg, akkor szabadult ugyanis az apa a börtönből. És ezeket neki mind fel kellett dolgozni. De akkor nem töprengett ezeken, akkor ez természetes volt.

Itt Bereményi elmesél egy történetet arról, ahogyan a nagyapja mesélt neki. Sok történetet hallott ugyanis tőle abból az időszakból, amikor elvitték katonának, amikor életében először járt külföldön. És ott, akkor hazudni kellett, hogy az ember életben maradjon. Bereményi szerint erről azért mesélt akkor a nagyapja, mert mindaddig ő maga sem számolt be saját magának ezekről a véres, hazugsággal teli napokról. És amikor a nagyapja mesélt, akkor ő maga is rácsodálkozott ezekre a történetekre.

Szegő János rámutat, hogy Bereményi Géza családjában mindenki nagyon korán kellett felnőjön. Kezdve már azzal, hogy édesanyja is nagyon fiatalon szülte őt. Ő maga pedig tizenöt évesen szökött el otthonról a hányatott sorsa elől. 1956-ban tízéves volt és olyan dolgoknak volt szemtanúja, amit gyerekként talán nem olyan sokan láthattak. Egy holtakkal teli téren ráköszönni a kábán lépdelő matematika tanárra, hogy jó napot tanár úr, ez talán egy rendhagyó tapasztalásnak számít. És ezt nem tudta annyiban hagyni, úgyhogy később történelmi kutatásokat folytatott ezekről, hogy megértse, amit akkor látott. És ez is egy visszatérő motívum az életében, a családjában. Utólag értelmezni mindazt, amit történik. A Magyar Copperfield című életregénye is talán pontosan ennek a lenyomata.

Ugyanakkor pedig ott van még az is, ahogyan egy gyerek látja a felnőttek világát.

„A gyerek alulról fölfelé mindent lát a felnőtteken, és látja a változásokat. A felnőtt maga sem tudja, látja, hogy változik, de én láttam.”

Ezekben az önéletrajzi ihletésű írásokban nagyon fontos szerepet játszik az önvizsgálat, és az, ahogyan összeáll egy emlék. Több művében is megjelenik az a történet, amikor hároméves korában a halál közelébe került a diftéria miatt. Szegő János úgy fogalmaz, hogy minden alkotásnál kicsit, mintha máshová helyezné a kamerát. Valahol felnőtt-, máshol pedig gyerekoptikán keresztül látjuk ugyanazt az eseményt.

(Szöveg: Szabó Eszter/Fotó: Kilyén Zsolt)