„Az hiányzik, amiből még nem lett mondat”
Darvasi László válaszol Káli Király István kérdéseire
Történelmi témájú regénynek tekinted-e a Neandervölgyieket, s ha igen, szándékod szerint hogyan és hova illesztenéd be a korábbi, hasonló megközelítésű regényeid – A könnymutatványosok legendája, Virágzabálók, Taligás, Magyar sellő – sorába?
Az a gyanúm, hogy a Neandervölgyiek sem nem történelmi regény, sem nem kulcsregény, avagy 20. századi pikareszk, jóllehet, a század történelmi, politikai alakulásai erősen befolyásolják a szereplők sorsát. Egy embernek története van, elvileg. Viszont sok embernek történelme van. A történelem folyamatosan felzabálja, elragadja az emberi történet intimitását, amelyet a hit, az érzelem irracionalitása működtet. Amikor egy nagyelbeszélésben mérlegre helyezel egy embert vagy sok embert, a történelmet és a személyes történetet igyekszel összhangba hozni. A nagy elbeszélés szükségszerű harmóniája az, hogy a történelem és az emberi történet nem csak kiegészíti egymást, de egymásból következnek, és okozatai egymásnak. A történelem biztosan nem szabad. Az emberi történet mindig föltétlen szabadságra vágyik. Erre a dramaturgiai helyzetre kell gombot varrni.
Téged ismerve, úgy vélem, e nagyregény megírása előtt komoly dokumentálódásra volt szükséged az ilyen jellegű művek esetében elvárható történelmi hitelesség érdekében. Mekkora erőfeszítést, mennyi időt vett igénybe részedről a tényleges írást megelőző munka?
Az rendre úgy van, hogy az elbeszélés bizonyos pontjain fölmerülnek hitelesítési kérdések, illetve a valóság konkrétumait láttatni igyekvő törekvések. Mondok mindenféle példát. Van-e angolvécé 1910-ben. Mit jelent a rettenetes hideg a magyar Alföldön 1937-ben. Nem mínusz tíz, hanem húsz fok fest fagyvirágot a tanyaablakra. Hogy néz ki egy kőbányai munkáslakás a 30-as években. Hogy néz ki egy focimeccs Törökszentmiklóson akkoriban. Szakirodalmat néz az ember, naplókat olvas, kattint. Nem a levéltárban bolyong az igazság után. Vásárhelyi színtársulat halad át a magyar alföldi városon, Gáspárik Attila segítségét kértem. Orosz dzsessz a negyvenes években, a háború idején. Van-e, létezik-e. Igen. Sz. Bíró Zoli barátom segített. De, mondom, segít a kattintás, a kordokumentum, a napló. Megnézni meddig működik Vásárhelyen a zenélő kút. Vagy nézem Horthy Miklós természetét, viselkedését, rendkívül lapos naplóját. Karakán, derekas magyar ember. De ha súlyos hír döbbenti, elájul. Ez az apróság legalább annyit jelent, mint az elhibázott kiugrási kísérlet.
Magától, írás közben adódott, hogy közel 2000 oldalra volt szükséged a fél évszázadnyi történések bemutatásához, vagy előre eltervezett „merényletként” szippantod be az olvasót az abbahagyhatatlan olvasásba?
Nem tudtam én, hogy ez a sokcsaládos, sok társadalmi réteget érintő elbeszélés végül ekkora méretet ölt. De mondtam többször, és már tíz éve, amikor hozzákezdtem, tudtam, valami nagyra vágyok. Működött a hübrisz, aztán megismerkedtem az alázattal és a türelemmel. Rendkívül összetett munka volt, a kisjelenetet a nagyjelenséggel összekapcsolni, a kicsi ne lógjon ki, a nagy ne legyen túlontúl nyomasztó, a dramaturgiai feszültség megmaradjon, ne mondjam el, ami már el van mondva, minden cselekménynek legyen oka, okozata, satöbbi. Kaptam egy kedves üzenetet a minap. Azt írta az irodalomtörténész ismerősöm, nem gondolta volna, hogy lehetséges manapság ilyen nagyregényt írni. Milyet. Személyiségelvűt, karaktereket fölrajzolót, hagyományos elbeszélő pozícióban hömpölygő prózát. Családtörténetet. Színtiszta fikciót, gondolom. Végül is arról van szó, hogy a történet túlélt minden bajt. Van történet. Marad is.
Darvasi László, a prózaíró, a gyermekirodalom kiváló művelője, az életkortól független emberi lélek empátiával teli kutatója, állandóan magában hordozza-e Szív Ernőt és Eric Moussambanit, vagy csak különleges esetekben adja át magát nekik?
Eric egyetlen múló pillanat volt, a Wikipédia megőrizte. Jelentéktelenség. Szív Ernőnek öt könyve van, meg még annyi a fiókban, hát a rövid műfaj nem annyira kelendő. Az az attitűd, ami Szív Ernőt jelenti, mondjuk így, állandóan velem van. Évtizedek óta. Állandó figyelés, állandó részvétel, állandó magyarázat.
Rendkívüli irodalmi munkásságodat értékes irodalmi díjak odaítélésével – egyebek között Déri Tibor-díj, József Attila-díj, Füst Milán-díj, Márai Sándor-díj, Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj –, ismerték el, tagja vagy a Digitális Irodalmi Akadémiának, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának… Van-e mégis valami hiányérzeted azzal kapcsolatban, ahogyan Darvasi Lászlót, az alkotót megítéli az a környező világ, amelyben élnie adatott?
Minden elismerés és díj jóleső, fontos esemény. Minden elismerés fontos, csak tudja kezelni az ember a jelentőségét. Bizonyos politikai szólamokkal nem állni szóba. Tőlük nem várni penészes kispecsétet se. Én biztosan nem panaszkodhatom. De igen, azért van, lenne némi hiányérzetem. Van legalább négy könyvtervem, amit még nem írtam meg. Regények, novellák, tárcák, mesekönyv. Dráma. Hol az egyikre gondolok, hol a másikra. Mindig az hiányzik, ami nincs megírva, pedig már valamennyire ötlet. Az hiányzik, amiből még nem lett mondat.
