A nyelv életei
Költői nyelv és köznyelv viszonyáról, átfedéseiről, a nyelv változásairól és a shakespeare-i nyelvről kérdezte Kovács András Ferenc Nádasdy Ádámot, a 23. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár irodalmi páholyának vendégét.
KAF in medias res rákérdezett a költői nyelv és a köznyelv lehetséges kapcsolódásaira, a nyelvújulás természetére. A költő, műfordító, nyelvész, egyetemi tanár Nádasdy ezúttal főként a nyelvész optikáján keresztül világította meg a jelenséget. A magyar irodalomban Tandori Dezső törte át a köznyelv és költői nyelv közötti falat, ő volt az első kultúrhérosz, aki a kettőt közelítette egymáshoz. A nyelvész kifejtette, ennek nem volt hagyománya a magyar irodalomban, a szövegeket a poétikus dikció és emelkedettség jellemezte, még Petri Györgyét is, aki beemelt köznyelvi szavakat a verseibe. Ennek a deformalizációs kísérletnek a tükröződése a társadalmi valóságban a farmer megjelenése, amely eltörölte az öltözködés terén szembetűnő társadalmi egyenlőtlenségeket, és a divatossá vált tegeződés, amely kiszorította a köznyelvből a ma már huncut egzotikumnak számító magázódást.
Nádasdy szerint a szókincs alakulásában túl sok a véletlenszerűség, esetlegesség ahhoz, hogy a nyelvészetet érdekelje, az inkább a szociolingvisztika, kultúrtörténet terepe. A nyelvészetnek semmi köze az irodalomhoz, a biológiához hasonlóan egzakt tudomány, amely megfigyeli a nyelvet és változásait. A nyelv változása önmagában nem rossz és nem jó, de mindig lesznek konzervatívak, akik megkérdőjelezik az újítások létjogosultságát, és progresszív gondolkodásúak, akik üdvözlik a változásokat. A nyelvész kiemelt néhány, az utóbbi időben hangsúlyos köznyelvi változást. Elmondása szerint gyerekkorában az ó-ő végű melléknevek többes számát egyszerűen k-val képezték (pl. láthatók, kötelezők), a mai köznyelvi alakba viszont már beékelődött egy kötőhang a melléknévi igenévképző és a többes szám jele közé (láthatóak, kötelezőek). Köztudott, hogy Magyarországon a természetes beszédben névelőt tesznek a személynevek elé. Mostanában azonban egyre gyakrabban elhagyják a névelőt a mondat elején szereplő személy- és tárgynevek előtt. (pl. Bélát láttad? Garázst bezártad?)
KAF-ot leginkább az igekötők burjánzása zavarja, különös tekintettel a be- igekötő túltengésére, úgy érzi, a túlzás miatt árnyalatok vesznek el. Nádasdy úgy vélekedik, az igekötő a magyar nyelv egyik csodálatos aspektusa, amely a nyelvből kiveszett igeidők rendszerét hivatott helyettesíteni. Egyetért azzal, hogy a be- lassan átveszi a meg- szerepét, és egészen furcsa nyelvi szerkezetekben tűnik fel (pl. befoglalja a jegyeket, mindent behisz neki). Más megközelítésben viszont jelentésközvetítő funkciója is lehet azáltal, hogy intenzitást, valamely állapotban való elmerülést fejez ki. (pl. Bealudtam, ezért nem hallottam, hogy hívtál.) Ő nem használja ezeket a köznyelvi formákat, de nyelvészként nem az a feladata, hogy bírálja, hanem, hogy megfigyelje a nyelvet.
KAF a beszélgetés végén a műfordítót is megszólította (Nádasdy Ádám tizenkét Shakespeare-művet fordított le). Arra volt kíváncsi, hogyan hatott Shakespeare-re és Dantéra a köznyelv, hogyan képződik ez le a műveikben, és mennyire hatott frissnek abban a korban. Nádasdy szerint mindketten szemtelenül szakítottak a hagyománnyal, és újítók voltak a maguk korában. Dante olaszul írta az Isteni színjátékot, amit azzal indokolt, hogy így a nők is meg tudják érteni. A nyelve annyira friss, hogy a fordítók körében máig nem alakult ki konszenzus arról, hogy régiesek legyenek vagy sem. A fordítóelőd Babits úgy gondolta, hogy középkori műhöz illő színezetet ad a nyelvének, Nádasdy fordításai ezzel szemben az eredeti nyelv frissességét tükrözik. A műfordító elmondta, Shakespeare-nél sincsenek archaizmusok, de gátlástalanul importált szavakat latinból, franciából, és játszott a nyelvi regiszterekkel. A tizenkilencedik században kialakult magyar fordítói hagyomány nem engedett idegen eredetű szavakat, latinizmusokat a szövegbe, ezeknek a magyar megfelelőit használták. Ő sosem értette, de önmaga számára is kötelezőnek érezte a hagyományt. Hozzátette: akkoriban a plasztikus előadásmód helyettesítette a vizuális ingereket, amelyekkel ma eláraszt Hollywood. A leíró részek unalmasak, már azért járunk színházba, hogy farmerbe öltözött alakokat nézzünk, ahogy gyűlölik egymást, az akció és lelki cselekmény mozgatja a néző fantáziáját.
Kozma Ágnes
