A fordítás – az új híd
Híd a kultúrák között címmel szerveztek beszélgetést a műfordításokról Dósa Andrei, Kocsis Francisko és Vallasek Júlia részvételével a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A meghívottak András Orsolya moderálásával arra mutattak rá, hogy az irodalmi fordítás számos kihívással jár, amelyek messze túlmutatnak a szöveg puszta nyelvi átültetésén.
A fordító sokszor rejtett együttműködőként működik, aki áthidalja a nyelvi és kulturális szakadékokat anélkül, hogy saját stílusa háttérbe szorítaná az íróét. Ennek ellenére az irodalmi fordítás nem csupán technikai feladat, hanem művészi tevékenység, amely a szépirodalom iránti mély érzékenységet és szeretetet is megköveteli, nem csupán a nyelvi kompetencia birtoklását. A jelenlévő fordítók éppen ezért nehezményezték, hogy tevékenységük háttérmunkaként van számon tartva, holott valamilyen szinten szerzői a szövegnek, mert „a lefordított mű már nem ugyanaz, mint az eredeti, nem ugyanazt olvassuk, csak magyar vagy román nyelven. Az a szöveg már nem ugyanaz”.
A szerkesztő és olvasószerkesztő fontossága kapcsán Vallasek Júlia arról beszélt, hogy a minőségi fordítás érdekében szükségszerű szereplők. Dósa Andrei elmondása szerint a román kiadók nem jeleznek vissza egy-egy fordításra, a szerkesztő nem jelez vissza a fordítónak, aki csak a késztermékkel szembesül.
A román és magyar fordításkultúra közötti különbségekről is beszéltek – vannak például olyan magyar szerzők, akiket több nyelvre is lefordítottak, a szomszédság ellenére azonban román fordítás nem jelent még meg. András Orsolya példaként Tompa Andrea A hóhér háza című regényét említette.
Mi kell ahhoz, hogy „átmenjen” a szöveg egyik nyelvről a másikra? Az egyik legnagyobb nehézség az eredeti szöveg stílusának és hangulatának megőrzése, miközben a célnyelvi olvasók számára is természetesen hangzó szöveget hozunk létre. A kulturális különbségek gyakran bonyolítják a fordítást, hiszen az író által használt metaforák vagy utalások nem mindig érthetők az adott célközönség számára. „Rengeteg olyan kulturális utalás van, amely magyar nyelven, magyar kulturális közegben nem vagy nagyon nehezen működik” – magyarázta Vallasek Júlia, aki jelenleg Doina Gecse-Borgovan egy kispróza kötetén dolgozik. Ebből vett példaként említette a bogdaproste kifejezést, amely messze nem ugyanazt jelenti, mint alamizsna. Gyakran előfordul, hogy egy-egy szó vagy kifejezés több jelentést hordoz az eredeti nyelven, amelyeket nehéz vagy lehetetlen egyetlen célnyelvi megfelelővel visszaadni.
Dósa Andrei a katonai rangok fordítását említette, rámutatva arra, hogy a román és a magyar szóhasználat fordítása azért nem egyszerű, mert a két katonai rendszer eltér egymástól – a román katonai rendszer a francia modellt követi, míg a magyar hadsereg a német modellre van felépítve. A beszélgetésen részt vevő fordítók egyetértettek abban, hogy éppen ezért sok esetben indokolt lehet a lábjegyzet használata, különösen ha az író egyedi hangja, stílusa és nyelvi játékai is fontosak ahhoz, hogy „létrejöjjön a híd a két kultúra között”.
Az időbeli és térbeli különbségek miatt az irodalmi fordítónak az ismeretlen vagy archaikus kifejezéseket is értelmeznie kell, miközben az olvasó számára relevánssá teszi azokat. Kocsis Francisko például pályája elején Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című drámáját fordította le. Az eredeti mű szöveghűsége és az olvasmányosság közötti egyensúly megtalálása ebben az esetben különösen nehéz volt – elevenítette fel Kocsis Francisko, aki azt is megosztotta a jelenlévőkkel, hogy a fordítás elkezdése előtt „annyira együtt élt a szöveggel”, hogy Vörösmartyval álmodott.
