„Az olvasás ki is emelhet minket abból, amiben éppen nyakig benne vagyunk”

Mészöly Ágnes a népszerű ifjúsági regénye, A kupolák titka folytatásával, A kazamaták rejtélye című kötetével érkezik az idei Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra. Az ifjúságról, irodalomról, generációs problémákról és az azok sikeres leküzdéséről beszélgettünk.

Kérdezett: Szekernyés Tünde

Úgy képzelem, hogy aki ifjúsági regényekkel foglalkozik, az érzékenyebben közelít ehhez a korosztályhoz. Nálad honnan ered ez az érdeklődés, érzékeny odafigyelés, és miként lehet közel kerülni ehhez az amúgy is érzékeny korosztályhoz, a kamaszokhoz?

Szerintem az egész memória meg figyelem kérdése, mert bár nagyon sokat változott a környezetünk, az alapvető problémáink hasonlóak maradtak. Egy mostani tizenöt évesnek megközelítőleg ugyanazok a nagy kérdései, amelyek nekem is voltak, harminc évvel ezelőtt. Egyrészt ezekre vissza lehet emlékezni, illetve át is lehet strukturálni a mostani valóságunkba. Másrészt, ha az embernek vannak háznál gyerekei, az csomó szempontból jó: meg lehet figyelni őket, végig lehet követni, hogy mi foglalkoztatja őket, hogyan küzdenek meg a nehézségekkel – és ezeket mind fel lehet pofátlanul használni.

Jól következtetek akkor, hogy te is a gyerekeid születésekor kezdtél el gyerek- illetve ifjúsági irodalommal foglalkozni?

Nekem már nyolcéves volt a gyermekem, amikor írni kezdtem úgy egyáltalán bármit. Otthon voltam a kisebbekkel, hirtelen jelentkeztem egy írói pályázatra, és akkor kezdődött el tulajdonképpen az írói jelenlétem. Az első mese megírása nagyon nehéz volt, de miután az megjelent, már könnyebb volt belelendülni. És bár elég későn írtam regényt, amióta az eszemet tudom, találok ki és mesélek történeteket, szóval ebből a szempontból mindig is foglalkoztam ilyesmivel.

A kazamaták rejtélyének szereplőit egyértelműen a barátság és az egymás iránt érzett szeretet lendíti túl az emberpróbáló nehézségeken. Arra vissza tudsz emlékezni, hogy amikor te tizenéves voltál, számodra – egy teljesen más korban, teljesen más politikai rendszerben – mi volt ilyen megtartó erejű?

Szerintem a „nagyobb külvilágnak” a mindenféle megpróbáltatásait, a kríziseket, az eggyel kisebb kapcsolati hálók segítik túlélni, azokból lehet lendületet szerezni. Nekem is egyrészt a barátságok, a család volt megtartó erejű, másrészt pedig a sport. A csapatsport például egy nagyon erős háló, amiben az ember megtanul küzdeni, és azt is, hogy időnként veszítünk, de tovább kell lépnünk. Akinek van olyan szerencséje, hogy ezekre számíthat, ide visszavonulhat, a nagyobb körökben jobban fel lesz vértezve minden megpróbáltatással szemben.

Ha már a sport: ezek szerint a Dóra nevű szereplőben egy kicsit magadból is elrejtettél…

Abszolút! Ami bennem és Dórában közös, a küzdeni tudás és az, hogy megyünk tovább egy-egy veszteség után is. Ezek mind a sportolás által könnyen elsajátítható jellemvonások.

A szereplőid nyolcadik osztályt végző fiatalok, akik olyan kihívásokkal küzdenek meg, amikbe a körülöttük lévő felnőttek bicskája beletörne. Mi az ő plusz tudásuk, amivel egy egész városra kiható problémasorozatot képesek lesznek megoldani?

A történet szempontjából fontos adalék az ő plusz tudásukhoz, ahogy A kupolák titka című első kötetből kiderül, egy véletlen folytán jutnak hozzá: Dóra kisöccse, Boti felmegy a kupolába, és kupolákká változik. A fiatalokból álló csapat eldönti, hogy visszaváltoztatják őt, és ezért mindenkivel próbálnak megküzdeni, aki ellenük dolgozik. Mindezek mellett pedig azért is ők azok, akik számára ez a tudás elérhetővé válik, mert ez a korosztály sokkal nyitottabb. Nincsenek bebetonozott, kész válaszaik, hajlandóak arra, hogy új helyzeteket új szemszögből vizsgáljanak meg és új dolgokat próbáljanak ki. Ez például biztosan olyasmi, ami szerintem nem a jó irányba változik a korral. …

Szerintem nagyon sokaknak jelenthetnek a könyvek is ilyen megtartó hálót, pláne az említett korosztályban. Hogy volt/van ez a te esetedben?

Mindenképpen, mert a könyvek világa egy nagyon jó hely, ahova el lehet menekülni. Érdekes, hogy nagyon sokan – főleg szépirodalmi szerzők – komoly fenntartásokkal kezelik, talán le is nézik az eszképista irodalmat. Persze, jó, ha az irodalom szembesít létezésünk reménytelen mivoltával, sok száz oldalon keresztül, de néha nagyon jó azt is kihasználni, hogy az olvasás ki is emelhet minket abból, amiben éppen nyakig benne vagyunk, majd át tud helyezni valahova máshova, ahol pedig töltődhetünk, mielőtt visszalépünk a valóságunkba. Én mindig akkor olvasok a legtöbbet, amikor valami nagyon nehéz, nekem a mai napig ez a mentsváram. És ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozom a problémákkal, amelyek körülvesznek, csak azt, hogy 500 oldal erejéig kilépek a saját világomból, de amikor visszamegyek, már kész vagyok megküzdeni a nehézségekkel.