„A gondolkodó, morális Márait akarom megjeleníteni” – Hegedüs D. Géza interjú

Hegedűs D. Géza Hallgatni akartam című produkciója Marosvásárhelyen

Kérdezett: Szuszámi Zsuzsa

Márai Sándorhoz, olvasóként, mindannyian kapcsolódunk valamilyen módon. Igen ám, de hogyan alakul egy művész/színész viszonya az íróhoz, miután a „bőrébe bújt”?

A mi előadásunk, a Hallgatni akartam címen megjelent könyv másfél órás, kompresszált színpadi változata. Történelmünk tíz esztendejének, az 1938 és 1948 közötti időszaknak könyörtelen látlelete. Márai Sándor az elején így jellemzi önmagát: „Nyugtalanítóan sok könyvem jelent meg. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy egy jónevű író vagyok, akinek nincs más gondja, mint fegyelmezni képességeit, szabályozni életrendjét, ügyelni olvasmányaira. Ha felteszem a szemüvegemet és visszanézek a múltba, szemhunyorítással ezt az alakot látom. Mindezt nem azért mondom el, hogy egy kevéssé rokonszenves, érdektelen alak külső körvonalait megrajzoljam.” Színészként engem is a gondolkodó, morális lény világhoz való drámai viszonya érdekelt a szövegben, s hogy ezt minél tisztábban, pontosabban, árnyaltabban mutathassam meg a színpadon.

Milyen pilléreken nyugszik ez az előadás? Mennyire reflektál a történelmi és a társadalmi eseményekre és mennyire az író személyes vívódásaira?

A Hallgatni akartam Márai Sándor és Magyarország fájdalmas szakítástörténete, az önként választott száműzetésben. Nápolyban, 1949 tavaszán úgy érezte, hogy tisztáznia kell viszonyát a hazával, végiggondolva a társadalmi, történelmi ok-okozati összefüggéseket, amelyek az emigrációhoz vezettek. A naplójában az írói állapotot így rögzíti: „Az anyag olyan, néha úgy érzem, mintha robbanóanyaggal játszanék: lángot vet a papíron.”

Mennyire látta, saját korában, Márai Sándor világosan, helyesen azokat a történelmi eseményeket, amelyeknek részese volt?

Kíméletlen pontossággal láttatja a saját korát, Magyarország, Európa és a világ évtizednyi, örvénylő történelmét, önmagát sem kímélve. Végigvezet bennünket az Anschluss pillanatától kezdve, háborún, ostromon, összeomláson és a felszabaduláson át, egészen a vörös lobogók árnyékáig, sőt azon is túl. Mint hiteles tanú, közelről láttatja a korszak meghatározó politikai személyiségeit, radikalizálódó, emberellenes ideológiáit, sajtóját, kulturális és szellemi életét, érzékenyen jellemzi a magyar társadalom szociológiai rétegeit, és elárult, rettegésben tartott, halálraítélt állampolgárait, a magyar zsidóságot. A Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia ellenében, a náci Németország melletti háborús elköteleződést, amely egyet jelentett a magyar nemzet végzetével.

Márai oly kedvelt polgárságának/polgári világának a bemutatása mennyire kap helyet az előadásban?

A megidézett tragikus évtized alatt országhatárok rajzolódtak át, hatalmi rendszerek bomlottak fel, semmisültek meg. És megszűnt a polgári életforma és műveltség. Erről úgy ír Márai Sándor, hogy ez számára a teljes és tökéletes megsemmisülés volt. Megsemmisült az otthona, a hazája, az a műveltség, amiben élt, és amelyben írásainak visszhangja volt, a lakása, a kiadója, a jövedelemforrása, minden. Nápolyi születésnapi naplóbejegyzésében ezt olvashatjuk: „Oly koldus vagyok negyvenkilenc éves koromban, mint még soha nem voltam életemben.” Egyébként, úgy általában nincs jó véleménnyel a „kicsinyes, óvatos, féltékeny” polgártársairól, akik például, a hadüzenet estéjén, egy budai kisvendéglőben, mint egy megőrült világ hangoskodó képviselői, pezsgőt bontottak a közeli győzelem örömére. „Mintha egy ország az eszét vesztette volna” – írta.

Milyen eszközök, tárgyak, kellékek állnak rendelkezésére a produkcióban, és ezek hogyan illeszkednek az előadásba?

A mi előadásunk formai értelemben minimalista. Néhány bőrönd, egy jelentős léptékű hajókoffer jelöli ki a teret. Talán egy pályaudvar, talán egy hajó fedélzete idéződik meg, egy hosszú, örök számkivettetésre készülődő elutazás előtt. A szellemi elegancia, elegáns polgári külsővel, környezettel párosul.

Milyen tér a legalkalmasabb egy ilyen produkcióra, hogy érzi? A kisebb, intimebb esetleg? És hogyan működhet nagytermi előadás formájában, mint amilyen a Marosvásárhelyi Színház terme?

Egy jó szöveg, mint Márai Sándoré, a személyes hang, az elevenen izzó intellektus, az emberi, érzelmi gazdagság, az energiát sugárzó, értelmet hordozó, ezerszínű, zenélő magyar nyelv körbeölel majd mindenkit. S ha pontosan van interpretálva a gondolat, akkor nem csak egy Európáért, humanista eszméiért, azok intézményeiért, szellemi képleteiért aggódó drámai lényt láthat közelről, vagy távolról a néző, hanem reményeim szerint egy polgári magyar írót is, aki lélekké válva betölti majd az egész teret. Annak reményében és hitében, hogy a polgár még nem mondta ki az utolsó szót az emberi világban.

Mivel Márai-év az idei, Ön hogyan látja, mennyire sikerült az elmúlt 30 év alatt Magyarországra „visszahozni” Márai Sándort? Ez a produkció is „törlesztheti” ezt az adósságot Máraival szemben? 

Márai Sándor művei itthon és külföldön is hatalmas sikert értek el. Így például olasz, francia, német, spanyol, portugál, és angol nyelvterületen, valamint számos kelet-európai nyelven is. Amikor 1998-ban, A gyertyák csonkig égnek című regény megjelent Olaszországban, a könyv eladásai meghaladták a százezer példányt. Németországban a kétezres évek elején a Márai-kötetek eladott száma elérte az egymilliót. Az 1988-as Naplóban a következőt olvashatjuk tőle: „Egy futár Pestről. Három könyvkiadó szerződési ajánlatát hozza és más ottaniak hívását. Nem adok engedélyt semmiféle ottani kiadásra, amíg az orosz megszálló sereg ott van. És ha azok elmentek, tartsanak otthon külföldi ellenőrzés mellett demokratikus, szabad választásokat. Elébb nem engedem semmiféle írásom kiadását. Hívnak haza, műemléket akarnak csinálni belőlem és a könyveimből. Mindent újra kiadnak, bőrbe kötve, engem is. A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot.”