„Millió történet van” – Schäffer Erzsébet interjú
Schäffer Erzsébet író-újságíró. Magáról ezt mondja: író ember. Tizenhét könyve jelent meg, a borítójukon családi fényképekkel, mindegyik egy darabka az életéből. Emellett évek óta járja az országot-világot és mesél. Hallgatósága hol sír, hol nevet, a végén pedig játékos kedvet érez ahhoz, hogy újra higgyen a csodákban, úgy, mint valamikor gyerekkorában.
Kérdezett: Daray Erzsébet
Sok díjat kapott. Mit jelentenek önnek az elismerések?
Minden ilyen díj egy kicsit arról szól, hogy felelősebb lesz az ember. Bevallom, nekem fontos minden szó, amit leírok, fontos, hogy kit szólítok meg, kivel beszélgetek, és az az ember mit üzen az olvasónak.
Rendszerint magam választom az írásaim témáját, az interjú-alanyokat is.
Az írásai arról szólnak, hogy észreveszi a különleges pillanatokat az életben. Ez mindig így volt Önnél, hogy tudatosan figyel az egészen apró dolgokra is?
Igen. Mindig így volt. Megállok sokszor indokolatlan jeleneteknél is. Megállok és figyelek. A múltkor utaztam a vonaton, mindenfélén járt az eszem, egyszer csak észreveszek egy családot. Vidéki szülők, érzésem szerint egyszem fiúkkal. Ünneplőben. Nem szóltak egy szót sem egymáshoz. Néztem az asszony kezét, a férfi profilját, ahogy egyfolytában kinézett az ablakon, a fiút, aki két lány felé vetett lopott pillantásokat. Vizsgára mentek? Orvoshoz? Rokonokhoz? Nem tudom, de míg utaztunk, valahogy lezajlódott előttem az életük. Vagy inkább egyfajta élet. Nem biztos, hogy ezeket a gondolatokat megírom, de megállok és foglalkoztatni kezd mindaz, ami ott van velük, amit érzek abból, amilyenek. Ha leszállok a vonatról, még akkor is velem maradnak. Hogy ez miért van, nem tudom. De nem az írás gondolatával figyelem őket. Ott, a peronon, sohasem.
Történt olyan eset, ami úgy igazán megmaradt az emlékezetében?
Nagyon sok. Tulajdonképpen ezekben a könyvekben mindegyik történet megmaradt bennem. Minden találkozás. Ha most bárhol felütné a könyvet, és rákérdezne egy-egy történetre, akkor el tudom mondani a találkozások körülményeit, a fontos benyomásokat. Az emberben minden ott marad. Mint pecsétnyom a viaszban. A találkozások is.
Hogyan kezdődött? Mikor kezdett írni? Mikor lett vággyá, hogy megírja ezeket a történeteket?
Nem akartam újságíró lenni. Gyári segédmunkásnak mentem. Az volt az egyik egyetemem. Aztán egyszer egy különös dolog esett meg velem és leírtam valakinek. Elolvasta és azt mondta, „te milyen jól írsz, miért nem írsz te, miért nem leszel újságíró?” És akkor elmentem egy újságíró stúdióba, elvégeztem, gyakornokoskodtam, és nemsokára elkerültem a Gyermekünk című havilaphoz, ott dolgoztam tizenöt évig. Nagyszerű emberek között. Ez volt a másik egyetemem. Már ott elkezdtem ezeket az Útközben írásokat, megtaláltam hozzájuk Simone Weil mondatát: „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk!” Így kezdődött…
Ki inspirálta az írásra?
Jó írók. Gyerekkoromtól nagyon sokat olvastam, rengeteget. Mindenevő vagyok. Ma is. Jókai, Mikszáth, Móricz, Tolsztoj, Flaubert, Csehov, Steinbeck, Thomas Mann, Sánta Ferenc, Fekete István, Márai. Amióta ismerem, Lázár Ervin írásai, írói tartása példa a számomra. De hosszú a sor…
Úgy tudom, nem használ mobiltelefont.
Volt egy fél évig, aztán úgy éreztem, nem való nekem. Nem azért, mert állandóan szólt, bár az is zavart… Észrevettem, pontatlanságra szoktatja az embert. Pazarlásra. Ha késésben vagyok, csak odaszólok, bocs, nem fogok odaérni, hányszor hallom: itt vagyok a villamoson, mindjárt ott leszek! Minek ez? Rengeteg fölösleges hívást kezdeményeznek az emberek. Egyedül a telefontársaságok járnak jól. Azt hiszed, kényelmet kapsz, közben elpuhít, bezár, elválaszt. Tudom, sokat segít is. De ész nélkül nyomogatjákk az emberek, jaj, és a gyerekek mennyit! Ahelyett, hogy beszélgetnének… Ráadásul bizonyított, hogy ezek a sugárzó kütyük károsak. Az agyra, a lélekre… Amikor nem volt mobilom, volt két kártyám, tudtam, hogy a városban hol vannak telefonfülkék, és soha nem okozott gondot, hogy elérjek valakit. S engem is megtaláltak. Ettől függetlenül nagyon sokszor segítséget kértem mobilos emberektől. A férjem betegsége óta rákényszerültem. Van egy kis butatelefonom. Tőle örököltem…
Hogyan ismerkedett meg a férjével?
Először volt a bizonyosság, aztán jött a szerelem. Azt éreztem, hogy nagy biztonságban vagyok mellette, és tudtam, éreztem, hogy mi akkor is jóban leszünk, és akkor is tisztelni, szeretni, becsülni fogom, ha netán tán nem tudunk együtt élni. De tudtunk. … Honnan jött? valahonnan az ismeretlenből. Színházat csináltunk, és egyszer csak megjelent egy fiú. Sose késett el, mint a többiek, sose ivott sört próba előtt és nagyon jó műsorokat írt. Hasonlóan gondoltunk a világról, és annyira biztos voltam benne, mint saját magamban. Egyszer vigyáztam egy barátom kislányára, egy egész hónapig náluk laktam. Valamikor elhívtam ezt a fiút, nem volt áram, kivertem a biztosítékot. Eljött, megcsinálta, ott maradt vacsorára. Akkor már nagyon sokat beszélgettünk, sokat tudtunk egymásról, a dolgokról, amik összekötnek. Sok helyzetben láttam, hogy viselkedik más emberekkel, és ő is láthatott engem. Ott maradt éjszakára egyszer, kétszer, háromszor, és lassan úgy éltünk, mint egy család, vitte Pannit óvodába, reggel együtt reggeliztünk, este együtt vacsoráztunk. Aztán egy nap elmondtam, lassan nem csak a Pannira kell vigyáznunk, hanem a saját gyerekünkre is. … Ekkor eltűnt egy napra, szerintem elvonult gondolkodni, amikor visszajött, azt mondta, hát akkor összeházasodunk. Így történt. Négy gyermekünk van és ma már nyolc unokánk. …
Mi a titka a hosszú kapcsolatuknak?
Sokat táncoltunk (nevet). De talán az a titok, hogy mindig vissza lehet szeretni belé. Talán mert olyan szabadjára enged, és én is őt, hogy nem tehet az ember mást – beleszeret újra. Ezért hiszem, hogy nem olyan nagy baj, ha később jön meg a szerelem. Egyáltalán nem biztos, hogy az első nagy, perzselő láng olyan okosan rendezni tudja a dolgokat. Persze millió történet van és mind igaz… Igaz akkor is, ha az ember egyedül marad…
