Desertum

Vincze ferenc regénye tíz év után második kiadásban jelentkezik. A Desertum az emlékezés és a felejtés dinamizmusával játszik, hiszen a kettő egyszerre működik: emlékezünk, ugyanakkor felejtünk, és tisztában vagyunk azokkal a részekkel is, amiket elhallgatunk. .Sőt, fennáll a gyanú, hogy az az igazán fontos, amit nem mondunk el. Vincze Ferenc regényében különböző nemzetiségű nagyapák (kettőnél bőven több) mesélnek, akikkel, ha mindenkivel a maga módján is, de ugyanaz esett meg. Hiszen születés, szerelem, halál, siker és kudarc: desertum – cserbenhagyás? pusztaság? lakomát lezáró csemege? –, ezek az emberi mivoltunkat meghatározó alapélmények. Méghozzá itt és (majdhogynem) most: Kelet-Európában, egy több nemzetiségű vidéken, amely lehet Erdély is, egy olyan időben, amely még nem dolgozta fel és nem zárta le a nagyapák korát. A könyv pontosan ezt a munkát igyekszik elvégezni, újra és újra feltépve a félig behegedt sebeket.





További hasonló könyvek


ne kiáltsd sohasem segítség

Cărtărescu ismét meglepte az olvasóit, csak míg korábban az epika burjánzó nyelve szó szerint magával sodort, most a minimalista versbeszéd megtorpanásra késztet, szinte ösztökélve bennünket, hogy a szerzővel együtt mi is végső számvetést készítsünk.Csupa szúrós halszálka-vers, Visky András hűséges és ihletett tolmácsolásában.

Kalózlány. Az utolsó szinta

Az égiháború előtti csend. A Fent az aranyporos paraván mögött a végső leszámolásra készülődik, Richard Brokapaemar minden fortélyát beveti, hogy visszaszerezze az uralmat az emberek világa fölött. A kalózok is igyekeznek rendezni soraikat, de számtalan új kihívással kell szembenézniük: Charlotte nem tudja irányítani a színeket, kiderül, hogy áruló bujkál közöttük, és vészjósló hírek érkeznek, hogy […]

Az utolsó vagon

Újságírás és szépírás izgalmas határvidékére kalauzolnak a marosvásárhelyi Vajda György írásai. Aki riporteri szerepéből továbblépve, témagyűjteményében szemezgetve akkor is ábrázol, méghozzá hitelesen, amikor színez, felnagyít, kiemel, összekapcsol, korrekt játékot űzve az egy-két kézfogásnyi távolságban lévő, távolinak és idegennek tetsző, mégis otthonosan ismerős valósággal.