Nincs mese, kellenek a mesék
A mese híd szerepéről, a mesélés fontosságáról beszélt Kádár Annamária, pszichológus, egyetemi adjunktus a könyvvásáron, a PONT Kiadó, a Fordulópont szerkesztősége „Varázsigék és mesék. Ami nem maradhat ki egy nap se” című író-olvasó találkozóján. Az ő megközelítésében a mese nemcsak népmesét és műmesét jelent, hanem a saját életmesénket is: azt a történetet, amelyet önmagunkról, gyökereinkről, hitvallásunkról, álmainkról és céljainkról, félelmeinkről és fájdalmainkról, kudarcainkról és győzelmeinkről mondunk el önmagunknak és a gyermekünknek. Azt mondja, a gyereknek meg kell adni a lehetőséget arra, hogy mesehallgatóvá válljon. „Ezek a történetek alapján alakulnak ki azok a belső képek, amik engem végül is az egész olvasóvá nevelésem útján végig fognak kísérni. Mert abból a gyerekből lesz olvasó, akinek már vannak erős belső képei kisgyermekkorában” – hangsúlyozza Kádár Annamária.
A beszélgetés után Kádár Annamáriával készítettünk rövid interjút.
– Miben tud híd, összekötő kapocs lenni a mese? A népmeséinkben ugye az égigérő fa összeköti a lenti és a fenti világot, az Istent és az embert? A mese mit, kit köt össze?
A mese híd szerepe címet a Fordulópont 63-as számától kölcsönöztük, amiben 19 szerző különböző szempontok szerint közelíti meg a mesét. Azt akartuk kiemelni, hogy nincs egyetlen helyes megközelítési mód, hanem a különböző szempontok között van átjárhatóság, ugyanazt a dolgot láthatjuk egy kicsit más szemszögből.
Amiben pedig hidat képezhet a mese, az akár az életciklusok között, akár a gyermeki én és a felnőtt lét között, akár abban hogy a népmese és az életmese között is egy kapocs van.
– Az hogy hogyan alkotjuk meg a saját mesénket az elsősorban abból adódik, hogy mikkel találkoztunk?
Igen, szerintem ez az életünknek egyik legnagyobb kihívása, hogy ezt a narratív identitásunkat végül is hogyan építjük fel. Mert elsősorban ennek a gyökerei a családból jönnek, hogy mi az, amit a szüleink nekünk elmeséltek, arról, hogy mi az élet? Hogy a világ az egy jó hely, ahova érdemes volt beleszületni, hogy egyáltalán a szülő hogy volt jelen a saját történetében, hogy húzza meg a saját határait, milyen gyereknevelési módszereket használ, hogyan fegyelmez, hogyan jutalmaz, hogyan büntet, mennyire hisz vagy nem hisz a saját gyerekének a fejlődéstörténetében, mennyire előlegezi meg a bizalmat? Ezeket nem is biztos, hogy szavakkal mondjuk el, hanem a nevelés végül is együttélés, ebből a gyerek elkezdi szűrni a saját történetét. Plusz az, hogy a szülő mit oszt meg arról, hogy milyen az ő családjuk, ki ez a Kovács család például, hogy legyen a gyereknek egy története a nagymamáról, nagytatáról, dédszülőről, mert az ő története így lesz koherens, hogyha ő tudja honnan indult, és merrefelé megy. Természetesen azt nem tudtuk befolyásolni, hogy a szüleink milyen világképet adtak át nekünk. Mert a gyerek kiszolgáltatott utánzó, ő úgy van jelen a világban, mint egy földönkívüli, aki itt rekedt használati útmutatás nélkül és a szülő az ő elsődleges forrása arról, hogy milyen itt az élet.
Serdülő korától azonban mindenkinek lehetősége van átírni, átkeretezni a történetet. Én ebben hiszek, hogy persze hogy jó dolog, ha pozitív erőforrásokkal tudjuk elindítani a gyermeket a saját életútján, viszont hogyha ez nem történik meg, hogyha van egy negatív életfelfogás vagy egy nagyon erős pesszimizmus abban a családban, és akár a gyerek lehetőségeiben és képességeiben sem hisznek, akkor serdülőkorban, önismereti korszakban ez a folyamat átírható, átkeretezhető. Ez az átkeretezés, ez a reframing, ez egy pszichoterápiás technika lényegében, ami arról is szól, hogy nem az eseményt változtatjuk meg, hanem azt a módot, ahogy rátekintünk. Például akár a felsüléseink vagy a kríziseink is lehetnek erőforrásain k a későbbiekben. Tehát minden egyes titkot vagy traumát, amit én mesélhetővé teszek, lényegében ezáltal kezdem el feldolgozni. Ezért kell a gyereknek például a negatív történeteket is beilleszteni a saját élettörténetébe, hogy ezek ne szeparált élményként jelenjenek meg, hanem vissza kell mesélni azokat a történeteket, amikor nagyon megijedt, vagy nagyon félt, mert így válik számára feldolgozhatóvá. Minden, amiről mesélni tudunk, az már feldolgozható élmény.
– Azok a mesék és irodalmi művek, amikkel találkozik egy gyerek, betölthetik-e használati útmutató szerepét?
Persze, teljesen, mert amikor találkozik egy mesében, egy történetben a szereplővel, rengeteg lehetősége van a vele azonosulni, benne lenni egy történetben, egy kicsit szimbolikusan végigjárni azt az életutat. S igen az által is leszünk, akik vagyunk, hogy milyen olvasás élményeink voltak. Tehát minél több mesét, történetet olvastam, annál inkább gazdagabb lesz a saját személyiségem. Tágul a világképem, az empátiám, bele tudom élni magam különböző hősöknek a szerepébe. Gyerekként például az érzések feldolgozásában sokat tud segíteni a történet, mert ugye a negatív érzéseimet bele tudom vetíteni egy negatív szereplőbe és ezáltal sokkal könnyebben meg tudok küzdeni azokkal. Tehát maga az olvasásélményeim teljes mértékben meghatároznak, illetve az a tény, hogy a szülő, illetve pedagógus megadta-e nekem azt a lehetőséget, hogy én egy mesehallgató gyerekké váljak. Mert ezek a történetek alapján alakulnak ki azok a belső képek, amik engem végül is az egész olvasóvá nevelésem útján végig fognak kísérni. Mert abból a gyerekből lesz olvasó, akinek már vannak erős belső képei kisgyermekkorában.
– Mi van abban az esetben, hogyha a mesékkel nem írott formában találkozott a gyerek, hanem rajzfilmeken keresztül?
Ez egy kicsit problémás, mert a rajzfilm, és mindenféle ilyen mozgókép, ezek mind külső képek, amik meggátolják a belső képalkotást. A belső képet teremtem. Például a sárkány pont annyira lesz félelmetes, mint amilyenre én el tudom viselni, tehát egy belső illusztrációt, egy belső filmet készítek a történethez. A gyerek, amikor mesét hallgat, akkor hipnotikus transzban van. Tehát ránk néz, de átnéz rajtunk. Bár mozdulatlan, egy intenzív belső alkotómunka történik. De külső képeknél, amikor szembesül a külső képekkel, akkor az legátolja a teljes belsőkép alkotási lehetőséget, tehát eleve nem is mozog, nincs is lehetősége feldolgozni ezt az élményt és egy óvodás korú gyermek például napi húsz percnél több tévét nem nézhetne. Ezt a szülők nagyon szigorúan tiszteletben kellene tartsák pont amiatt, mert megfosztják a gyereket attól a lehetőségtől, hogy a belső képeit elkezdje alkotni.
– Hogyha valakiben nem alakulnak ki belső képek, akkor „maradandó károkat” okoz?
Nem mondanám azt, hogy maradandó kárt okoz… Az azonban biztos, hogy kevesebb belső képpel rendelkezik az a gyerek, aki külső képeken nő fel, de hogyha van egy nagyon jó pedagógusa, mondjuk általános iskolában vagy líceumban, sikeresen visszafordíthatja ezt a folyamatot. A gyerek végül is észrevétlenül olvasóvá válik, hogyha már megtapasztalta azt – például a saját, élőszóval történő mesélés esetén – mennyire jó a mesélő szavain csüngeni, hogy mennyire jó ezeket a belső képeket megteremteni saját magunknak. Ekkor nem kell erőltetett módon történjen ez az egész, hanem észrevétlenül válik olvasóvá a gyerek.
De azt is elmondhatjuk, hogy vannak olyan felnőttek is, akiknek nincsenek belső képeik, s ennek tényleg nagy a veszélye. A belső képeinkkel alakítjuk ki ugyanis az egész életterünket, tűzünk ki célokat, csökkentjük a feszültségeinket, megszelídítjük az indulatainkat. A frusztráció toleranciának meg az impulzivitás kontrollnak, az érzelmi intelligenciának egy fontos faktora, hogy szabályozzam a vágyaimat, megfékezzem az indulataimat. Ezt mind a belső képeknek köszönhetem. Az a felnőtt, aki ezt gyerekkorában nem tanulta meg, jóval impulzívabb, nehezen tudja szabályozni ezeket a vágyakat, jóval hamarabb akar mindent megkapni, és végül megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy több párhuzamos életet is megéljen. Mert ahány könyvet elolvasok, annyi könyvben lehetek végül is otthon. Kutatások bizonyítják azt, hogy a zenehallgatásnál, kirándulásnál is nagyobb stressz csökkentő tényező is lehet az olvasás. Tehát az élmény mellett, ha be tudok lépni egy másik világba, akkor tényleg megszűnik körülöttem a realitás és ennél fantasztikusabb dolgot nem is igazán lehet elképzelni.
Szöveg: Hamar Mátyás Ruben
Fotó: Deák Zsombor
