Minden szépirodalmi szöveg szükségszerűen humanista
Haditudósító, író. Költőnek indult, írónak érkezett. Vallja, hogy az Ige Istennél van, ezért minden író valójában kudarcra van ítélve. Jászberényi Sándor megjárta az elmúlt tizenöt év háborúinak poklát, ezeknek párlata csapódott le novellás- és elbeszélésköteteiben, legújabb regényében, a Mindenki másképp gyászolban. Erről beszélgettünk.
Esetedben mit kell áldoznia az írónak a könyvéért?
Embert. Az írás szakrális műfaj. Az a magányosság, ami az írókat jellemzi, elképzelhetetlen a civileknek, tehát ahhoz, hogy írni tudjál, egy belső száműzetésbe mész, mindenki távoli és messze, még a szeretteid is. Szóval van áldozat, saját magam.
A Mindenki másképp gyászol regényed már-már sokkoló, egyszerre épít a traumára, a kiábrándulásra, a kiégésre, mégis nagyon humánus. Téged idézve, sok száz halált láttál. Honnan ez a humanizmus?
Minden szépirodalmi szöveg szükségszerűen humanista. Ahol nincs jelen, ott a hiánya rajzolja körbe. Az irodalom központi témája és célközönsége szükségszerűen az ember. Nemrég Budapesten járt egy amerikai költő barátom, Stephan Delbos. Ő fogalmazott úgy, hogy „a politika hazugság, a történelem hazugság, egyedül az íróktól tudhatjuk meg, valójában mi történt.” Ezzel a mondatával mélyen egyetértek, ezért szükségszerűen humanista az irodalom szerintem.
Melyik az a történet, amit már nem írnál meg?
A „Kezdetben volt az Ige” óta a nyugati civilizációban Isten fenntartja a történetmondás jogát. mindenki kudarcra van ítélve. Az elbeszélés valójában egy probléma, ráadásul olyan, amit nem lehet megoldani. Nincs olyan szövegem, amit már nem írnék meg újra. Mindegyik szövegemben máshogy buktam el.
Szerinted miként látja az európai ember önmagát a világban?
Nem szeretnék az „európai ember” nevében nyilatkozni, mert csak egy vagyok közülük. Mindemellett azt gondolom, hogy mindannyian érezzük már mennyire törékenyek és gyengék vagyunk, mennyire egyértelműnek vesszük az áldásainkat. Szerintem mindenki érzi, hogy valami nagyon rossz közelít, és az életmódunk radikálisan fog megváltozni.
Oroszország, Ukrajna, Izrael, és még sorolhatnánk. Szerinted hogyan és hova tovább?
Én a konfliktusokból élek. Különösebben nem vagyok rá büszke, mert szomorú foglalkozás ez: a szenvedés vámszedője mindenki, aki háborúkba jár fényképezni. Huszonhat éves voltam, amikor elkezdtem ezt a munkát, most negyvenhárom vagyok. Tudom, hogy mit csinálok, olyan kapcsolati rendszerem van Budapesttől N’Djamenáig, mint nagyon kevés embernek Közép-Európában. Máshoz nem nagyon értek, tehát csinálom, amíg lehet.
Irodalmár vagy haditudosító?
Nem sok közös van bennünk az irodalmárokkal, mert nem tudok komolyan venni senkit, aki nem tudja pontosan miről ír. Hidegen hagynak a köldöknézők, az önsajnálók, a latte macchiato felett észt osztó elmélkedők, hidegen hagy bármi, ami mögött nincs élet. Ebből fakadóan háborús tudósító vagyok az irodalmárok között. Addig biztosan, amíg vissza nem veszi magának az élet az irodalmat. Nem vagyunk ettől olyan messze.
Kérdezett: Miklóssi Szabó István
