November 15, 2012

Matematika és költészet

 

A Marosvásárhelyi Könyvvásár keretében pénteken Halmosi Sándor szatmári származású, Budapesten élő matematikus, költő mutatja be legutóbbi, Ibrahim, a menta ízei (válogatott versek) című kötetét. Az alkotót kérdeztük vallásról, szerelemről, költőkről és költészetről. 

 

„csak én vagyok egyedül

s te árván
az idő is megállt
és a levegő is elfogyott
nem tehetek ellene semmit
és nem tehetsz te sem ellene semmit, Uram
mert az írás beteljesedik
minden írás beteljesedik
te akartad így
a szépség se tudja máshogy
és a szerelemnek is megvannak a maga sémái”

9 óra 36 perc

 

– Azzal a kérdéssel kezdeném, amit valószínűleg a legtöbben feltesznek neked, ha ránéznek egy rólad szóló leírásra: mi nálad a viszonya a matematikának és a költészetnek?

Direkt módon nem hat egyik a másikra. Talán a gondolkodásmódomban, illetve a rám jellemző újrateremtési, újraalkotási folyamatban érhető leginkább tetten matematikusi hátterem. Sokan egyébként pont ezt a matematikai költészetet hiányolják nálam, azt mondják, hogy én sokkal érzelmesebb vagyok, mint ahogy ez egy matematikustól elvárható lenne.

– Vagyis inkább vagy lírikus matematikus, mint egy matematikai lírikus?

Igen, azt hiszem. Inkább rejtőzködő, mint doctus. Nyilván a kötetszerkesztés egy nagyon fegyelmezett munkát igényel, ami matematikusként nem esik nehezemre. Ráadásul Szűz jegyű vagyok… Az az egy év, amikor az Ibrahim…-ot válogattam össze szembenézés, számvetés is volt. A verssel való bíbelődés, a saját költészettel, a költészettel magával való foglalatosság legalább olyan fontos volt, mint maga a végtermék,- már ha egy verseskötet termékszámba megy.

 

 

– Sok versedben fontos szerepet kap a vallási szimbolika. Mi a viszonyod költőként vagy akár személyként a valláshoz?

Ha abból indulunk ki, hogy létezésünk önmagán túlmutat, s hogy rég nem vagyunk csupán agyag s anyag, ahogy Illyés írja, akkor azt gondolom, hogy a lényegét tekintve nincs ateista költő.

Nyilván ezt sokkal jobban ki lehetne bontani. Lehetne arról beszélni, hogy miben hisz a költő, vagy milyen az a világ, amit felépíteni vagy láttatni szeretne. A világot, ami fény is – mi mindent tud a nyelv!

Talán már az is vallásos megközelítés, hogy a versek első perctől kezdve ráolvasások voltak. Így vették le a rontást az emberekről és gyógyították meg őket, illetve gyógyították ki önmagukból. A szómágia így terápia is, de erő is – és felelősség. Ha kimondunk, megnevezünk valamit, az van és mi uralkodunk fölötte. Nem uralkodási vágyból, hanem hogy ne féljünk tőle. Ebből a félelem-legyőzésből, a világ újramondásából, a világ szakralitásának a tudatából alakult ki régen a költészet, és ez ma sem változott, még akkor sem, ha a posztmodern ezt egy kicsit átírta, máshogy gondolja. De nem hiszem, hogy akadna költő, aki ne akarna valami egészet alkotni, valamit, ami önmagán túlmutat, ami sokkal több, mint a szavak egymás mellé helyezése, ami csak szöveg. Persze ez nem is akarás kérdése, hanem törvényszerűség?

– A másik központi tematika a verseidben a szerelem. Miért éppen ez?

Hogy is van a mondás? Szerelem nélkül lehet élni, csak nem érdemes. A szerelem az egyik legalapvetőbb élményünk, amin keresztül mindent meg tudunk fogalmazni, akár még a vallásosságunkat is. Ha beszélünk és beszéltetünk, nem magunkkal foglalkozunk, a másikra figyelünk, és ez kivezet(het) minket saját egónkból, az oly meleg és kényelmes dagonyából, az én-mocsarakból. Mennyire tudunk birtoklás nélkül szeretni, elengedni, ezek előbb-utóbb megkerülhetetlen kérdések lesznek. Nem feltétlenül az elején, a lila, vagy rózsaszínű ködben, de mondjuk, ha kijöttünk az okkerből …

Nap mint nap halljuk, hogy mennyire szeretlek, aztán napok múlva, hogy istenem, de gyűlöllek. Nagyon sok mindent el lehet követni a szeretet jegyében, még a szeret kiirtását, csírájában való elfojtását is. Pedig olyan egyszerűen hangzik minden: nem lehet jól vagy rosszul szeretni, csak szeretni lehet. Meg amit tartasz, az megvan, amit elengedsz, meglesz, amit elejtesz, eltörik. Meg, hogy a másik öröme a legfőbb öröm.

De hát a puding próbája a szerelemé.

 

 

– Úgy figyeltem meg bizonyos köteteidben, hogy leggyakrabban az egyes versek címe a vers első sorának felel meg. Ez mennyire volt tudatos döntés, és ha az volt, mi az oka?

A versek elég önfejűek ahhoz, hogy ne adják magukat egykönnyen. Egyesek levetik magukról a címeket is, mások meg olyanok, hogy nem lehet őket megszakítani azzal, hogy a cím után „lezárok” és megint elkezdek egy verset. Néha már a felütéssel elindul egy vers-beszéd, néha pedig csak a vége után kezdődik el.

Ki tud ezen kiigazodni!

– Megfigyelhető, hogy a Gileád című kötetedben a kezdő költeménnyel átfogalmazod az előző köteted első versét. Az Annapurna déli lejtőin című kötet egyik versében pedig kifejezetten említed magát a kötetet. Mennyire gondolkodsz önálló versben vagy kötetben, kötetekben?

A vers önmagában is vers, ez alap. De egy kötet azért mégis más műfaj. Ha az ember kötetet szerkeszt, akkor óhatatlanul kötetben kell gondolkodnia, legalábbis én így vagyok vele. A kötet esetenként kilökhet magából olyan verseket, amelyek nem illenek be a kötet koncepciójába, bármi is legyen az, például az, hogy a versek működnek-e együtt. És mivel én a verseimhez amúgy hű vagyok, ezért sokszor van, hogy egy kötetből kirostált verset a következő kötetek valamelyikébe visszacsempészem, ahol inkább helye van.

Ahogy a versek kapcsolódnak egymáshoz egy köteten belül, ugyanúgy az egyik kötet is kapcsolódik a másikhoz. Egyik átvezet egy másikba, legalább címében vagy hangulatában. Van úgy, hogy hamar eldől a következő kötetcím, és van úgy is, hogy csak később véglegesítődik, szerkesztés közben.

Mások is mondják, én is érzem ezt az erős továbbmondási igényt, a saját mitológia újrafűzését, számról számra adását, bővítését, eposszá dagadását.

A kibeszélés mindenesetre mindig jócsendet teremt (bennem).

– Sok olyan versed van, amelyben különböző magyar költőket idézel, Kassákot, József Attilát. Van „költő-toplistád”, olyanok, akikre utalsz, akiket szívesen idézel?

Toplistám nincs. Én az irodalmat nem irodalomtörténeti vagy -kritikusi megközelítésben látom, hanem mint azt a hagyományt, ami elevenen él bennünk. Azokhoz a költőkhöz kötődöm, akikben látom, érzem az emberit, az utat, hogy valahonnan elindultak, és hosszú vívódások után lettek azzá, amik, emberré, költővé.

A kimagasló tehetség is izgalmas dolog, de azon élősködni is lehet, és annak ellenére is költőnek maradni nem olyan könnyű. Szóval, mint már fentebb említettem, inkább poeta sacerek, mint poeta doctusok vannak azon a nem létező listán.

Pilinszkyk és Radnótik és Nemes Nagyok.

Ha valakinek a beszéde, költészete közkinccsé vagy az én beszédem részévé válik, akkor azt én továbbmondhatom, de már mellérendelt viszonyban. Radnóti négynél abbahagyta a Razglednicákat, én az ötösnél kezdtem. Nem azért mert én Radnótinak képzelném magam, hanem azért, mert azt a fajta normalitásköltészetet szeretném folytatni, amit ő haláláig képviselt.

Amikor úgy 100-150 évvel ezelőtt polgári (nagypolgári, nyárspolgári, kispolgári, lehet választani) rend uralkodott a világban, akkor a költő ennek a rendnek tükröt tartva próbált kiszakadni belőle. Ezért lett széteső, csapongó, életmódjában is. Ma a helyzet fordított. Ma mindent szabad és minden relatív, és ebből és ebben kell valami normalitást, fenntarthatót, nem szétesőt létrehozni, akár ilyen ráolvasásszerűen is. Én a költészetet többnek látom, mint nyomtatott vers, kötet, magát az életet lehet azzá tenni. Mert az élet szolgáltat annyi muníciót, szenvedés- és üdvtörténetet, hogy ne kelljen külön művi trükkökkel és attrakciókkal költészetet, átlényegítést csinálni.

Illetve lehet, csak nem biztos, hogy érdemes.

Döntsön az olvasó. Ha már a szerző halott …

– Tervbe van már véve a következő köteted?

Még nincs. Az Ibrahim lezárt egy korszakot. Most inkább tájékozódni, olvasni szeretnék, annak van most az éhe. (Szabó Ádám)

A költővel a Nemzeti Színház 1. számú próbatermében  november 16-án, 13 órától Vida Gábor, a Látó szerkesztője fog beszélgetni. 

November 17, 2019

Vera: a szeretet és titok könyve

Grecsó Krisztiánt senkinek sem kell bemutatni. Ugyanez elmondható az író új könyvéről is. A Vera életműben való elhelyezése azonban két táborra osztja az olvasókat. Van, aki tipikus Grecsó-regénynek tartja, mások viszont úgy vélik, az író itt megválik eddig jólbevált receptjétől. A megtévesztő talán, hogy egy kislányt helyez a történet középpontjába, holott eddig felnőtt férfiak szemszögéből […]

November 17, 2019

Jack Cole dalai – részlet

Kovács András Ferenc 1988 és 1995 között, nagyszerű szerepjátékot vállalva, dalok formájában adta közre Jack Cole amerikai költő negyven versét, amelyeket kötetben való megjelenésük után az akkor még színinövendék Fazekas Ernő, Márton Lóránt és Nagy Csongor megzenésítve, egyetlen estébe sűrítve, előadott. Több mint húsz év után, a költő 60. születésnapja tiszteletére, a három színész a […]

November 17, 2019

Markó Béla: A könyves város

Néhány esztendővel a diktatúra bukása előtt Romániában megtiltották számos erdélyi város magyar nevének használatát a sajtóban. Így aztán azok az újságírók, akik nem voltak hajlandók Nagyváradot magyar szövegben Oradeaként emlegetni, úgy írták körül, hogy a „pece-parti Párizs”, ami egy száraz tudósításban eléggé furcsán hangzott, de jól tudták az olvasók is, miről van szó. Kolozsvárt sem […]