Már nem lehet csajozni a verssel

Ezekről a témákról és úgy általában egy költő motivációiról beszélgettek tegnap este a Kultúrpalota Kistermében hazai neves magyar költők.

Az est moderátori szerepét Mészáros Sándor, a Magyar Szépírók Társaságának elnöke vállalta, a meghívottak pedig Kemény István, Markó Béla és Vörös István voltak. Szinte mondhatni három külön világ, három külön generáció, de mégis oly sok közös van bennük, az irodalom iránti vonzalom, a vers iránti szeretet, és a tollforgatás iránti létszükséglet.

Kétségtelen, hogy a versolvasáshoz fel kell nőni, meg kell érni arra, hogy olvasni tudjunk a sorok között, megértsük azt, amit időnként rejtve hordoznak a szavak, a szótagok és a betűk.

Markó Béla szerint a vers biológiai életünk meghosszabbítása, ő azt vallja, hogy összenőtt az irodalommal és mindig is úgy érezte, hogy az írás az eredeti hivatása. Ez a kor a cselekvő embert szereti, a reflektáló embert kedveli. Íróként ebben az állandó cselekvésben kiéli magát.

Kemény István tizenéves korában jött rá, hogy verset olvasni jó és ez elég volt arra, hogy eldöntse, ő is akar „ilyesmit” írni. Mindannak ellenére, hogy akkoriban nem volt túlságosan menő dolog költőnek lenni, állt elébe a kihívásnak. Kitartott hivatása mellett és nem bátortalanodott el, amikor esetleg visszajelzést kapott, hogy nem mindenkinek tetszenek a versei. Vörös István is kissé csatlakozik költőtársához, amikor azt mondja, ma már nem igazán lehet „csajozni” azzal, hogy verset ír az ember. Változtak az idők, az igények és a viszonyulások az irodalomhoz. Ő akkor is fog verset írni, amikor már a kutyának sem fog kelleni a vers. Szüksége van arra, hogy írjon.

Kemény István

Mészáros Sándor második körben arról faggatta a költőket, hogy reális elvárás-e a politikai költészet? A költő hozott anyagból és világból dolgozik, nagy dolog volna, ha versbe illő paradigmákat kiáltanának ki – mondotta Markó Béla. Úgy véli, nekik megvan a szabadságuk arra, hogy hozzászóljanak a közélethez, hisz a világot rosszul rendezik el költők nélkül.

Vörös István

Kemény István szerint az egyetlen jó dolog a költészetben az, hogy halálosan szabad, bármit meglehet írni ezekben a sorokban.

Az esti beszélgetést néhány felolvasással színezték a meghívottak, zárásként pedig dedikálták köteteiket.