Közhelyek Erdély és egy zombiapokalipszis keresztmetszetében
Vajon a közhelyekben való létezés egzisztenciális feltétel, mert különben túl sok bizonytalanság venne körül? Lehet, hogy nem is az a kérdés, miért nem dobjuk el a közhelyeinket, hanem mennyire engedjük, hogy meghatározzák létezésünket? Térey János és Demény Péter izgalmas kérdésekkel és intellektuális kanyarokkal teli beszélgetését hallgathatták a csütörtöki Irodalmi Páholy résztvevői a Nemzeti Színházban.
Demény Péter nyitókérdése azt feszegette, a közhely inkább előzmény vagy következmény, vagyis kognitív axiómaként működik, vagy valamilyen tapasztalat alapján beskatulyázott információ. A kérdező ezt a Térey szülővárosához, Debrecenhez kapcsolt „kálvinista Róma” szintagmával példázta: mennyire következik abból, amilyen valójában Debrecen, vagy előfeltevésként mennyire határozza meg a várost. Térey szerint a közhelyekért meg kell küzdeni, ha reflektálatlanul emeljük át, kipotyognak a szövegből. Az író bevallotta, édesapja nem volt vallásgyakorló ember, de kemény életelvei jelentették számára azt a szellemi erőteret, ami szerint élni, vagy ami ellen lázadni lehetett. Térey később felfedezte magának a hitet, de ez személyes keresés eredménye, nem neveltetésbeli örökség volt. Az otthoni merev szigor struktúráitól akkor sem szakadt el, amikor Pestre került tanulni, viszont a távolból könnyebb volt élesebben látni Debrecent.
Demény Péter rávilágított az alapvető ellentmondásra a közhelyekhez való viszonyulásban: egyrészt biztonságérzetünk és tájékozódásunk fontos iránytűi, másrészt megcáfolható, lebontható tételek. Ennek analógiájaként említették Kovalik Balázs megosztó rendezéseit, amelyeket hiába ünnepeltek, nem fogadtak el: az alapvetően konzervatív magyar polgári közízlés kivetette magából az innovatív megközelítést.
Térey készülő regényében Erdély is szerepel, s bár sokan lebontották, újraépítették már ezt az Erdély-képet, a mai napig nem tud szabadulni a közgondolkodásba beépült, romantikus fenyőgallyas imázstól. Az írónak édesapja még gyerekkorában megígérte, hogy átviszi a határ közelében levő kertjétől Érmihályfalvára, de végül csak huszonkét évesen, Kun Árpádékkal jutott el Erdélybe, ahol a romantikus közhelyek helyett a diktatúrát megsínylett, a régi rendszer nyomait hordozó Erdélyt talált, erodált ipari tájjal, lepusztult városokkal. Ezért a legfőbb kérdés számára a téma kapcsán az volt, lehet-e Wass Albert-i közhelyeken vagy a legyintésen túl újat mondani, illetve, mit lehet Trianonnal kezdeni a sebek nyalogatásán kívül, anélkül, hogy a bagatellizáló diskurzus szemléletével azonosulna, miszerint Erdély elvesztése a királyi Magyarország nemzetiségpolitikájának vagy az európai geopolitikai helyzet szükségszerű következménye volt. A könyv színházi regény, olyan Hamlet-rendezés, amely Trianon tapasztalatából építkezik, és 1918 –1920 között játszódik Kolozsváron. Térey elmondása szerint mindig szívesen olvasott színházi regényeket, és ő maga is otthonosan mozog színházi közegben. Az évek során sok élmény gyűlt össze benne, látta fiatal tehetségek erodálódását, megtörését, pályaelhagyását, halálát. Ez inspirálta, hogy egy fiatal huszonéves srác bőrébe bújtassa főhősét, aki korán kapja meg élete nagy szerepeit, majd elindul a művészi prostituálódás lépcsőfokain. A regény címe Káli holtak a Káli-medencére való utalásként, ami közhelyszerűen Magyarország Toscanája. A török hadak által egykor felégetett térség jelentette a kiindulópontot a könyvben megjelenő horrorforgatás ötletéhez, amely a hadjárat során kipusztított lakosság feltámasztásával egy zombiapokalipszis hangulatát idézi.
Végül Demény Péter munkamódszeréről kérdezte az írót, aki elárulta, hogy szigorú időbeosztás szerint dolgozik, másképp nem is lehet, mert könnyű kizökkenni a regényírásból.
Kozma Ágnes
