Emlékezés, kozmetikázás nélkül

Egy regény, amelynek minden szereplője valós és amelyért kapott már pofonokat a szerző, akinek azt is felrótták már, hogy „miért próbál sikert kovácsolni magának a régi dolgokkal”. Tamás Dénes nem tartja teljesen a magáénak Az élő ház című regényt, de mint mondja, „a nézőpont személyes és közösek a történetek”. „Nem fikció, de nem is dokumentumregény, hanem szépirodalom, az írói világ termése” – fogalmaz a szerző, aki székelyudvarhelyi diákéveit elevenítette fel „többdimenziós művében, az első élményes regényében”, amelyben szól az első csókról, az első licis olvasmányélményekről (Albert Camus Közönye iránt közömbös volt az osztály zöme), a lányok emeletére vezető lépcsőfeljáró titkáról…

Bentlakástörténeteket felelevenítő regény, de nem hasonlítható Ottlik Géza Iskola a határon című opuszához vagy Robert Musil Törless iskolaévei című nagyprózájával, pontosabban nem úgy „bentlakásregény”, nem úgy lélektani és nevelődési regény, mint azok.

Fotók: Szigeti Szenner Szilárd

„Az emlékezés kérdése került a regény műhelyének a középpontjába. Ott vannak az évek, amelyekben sok minden történt, a tudatomban pedig tovább alakultak ezek” – mondja Tamás Dénes, elismerve, hogy a jelenből visszanézve valamennyivel gazdagabb lett a világ. A regényt kiadó Kalligram Kiadó vezetője, Mészáros Sándor szerint az lesz író, aki jól mesél, ugyanis „a mesélést szeretjük, nem a történetet”.

Méltatói szerint Tamás bravúrja abban áll, hogy meg sem próbál idealizálni, nem megszépíteni akarja az emlékeket, hanem úgy mesélni el a közös múltat, hogy közben rádöbbentse az olvasót arra, hogy az idő bizony piszkosul elillant mindenki fölött.

És eltelt Tamás Dénes fölött is, a szó jó értelmében – mint kiderült, már a licis évek során is írónak készült, néhány rossz vers után azonban viszonylag korán rádöbbent arra, hogy előbb olvasnia kell, „be kell érnie” és a vers, mint műfaj, „egyébként sem neki való”. 

Az élő ház tanulsága, ha fogalmazhatunk így, az irodalmi piacon egyre nagyobb számban jelentkező sziruposnál sziruposabb művekkel ellentétben – amint Mészáros Sándor megfogalmazta – hogy a múlt nem szépül meg mindig, a jó nem győzedelmeskedik mindig. De talán nem is kell, a múltunkból nem kell feltétlenül mindentől megszabadulni.