A költő más, és mindig más maradhat
Interjú Kovács András Ferenccel
Emberélet, költőélet, mítoszélet, polgárélet – hirtelen ezek jutnak eszembe, de kedves Kovács András Ferenc, drága KAF, egészítsd csak ki továbbiakkal – hová helyeznéd e tengelyeken a hatvanas számot? Az origó és a végtelen között? Az origó és mi között?
Többféle élet lehetséges, folyton változók, egymással összekeverhetők, persze, egymásba át is játszanak, áttolódnak ismerősből ismeretlenbe, névből más névbe, s névtelenbe is. Nehezen szakaszolható, folytonos, túl hosszú vagy túl röpke költemény ez a sokféle élet, amely voltaképpen egyetlen adott élet csupán, a maga korlátaival, határvonalaival és megsejtett határtalanságaival. Kavafisz szép sorával: „A legszebb élet az, amit lehetetlen megélni.” Az élet önmagában nem – esetleg a szellem, a kultúra, a művészetek, a költészet, a dráma, a szavakba szőtt pillanatok és történetek, szóval: az alkotás, alakítás által válhat többszörössé, vagyis esetünkben az írás és a formák öröme, illetőleg a nyelv és a hangok átváltozásai által talán megsokszorozhatónak is kellene lennie. Mert azért létezhet életélet, élethalál és halálélet is, vethetném közbe… Ámde a végtelenről túl kevés, egyszersmind túl tetemes már a tudásunk, holott mi nemcsak a tudottakból, hanem a tudatlanjainkból, a tudatalattiakból és tudatfölöttiekből is élünk – valami túlnanból, ahol nincs semmi, nincs más csak a sejtés. (De mindez például Rilke Hölderlinnek címzett versében teljesebben megvan már. Aztán pláne a Duinói elégiákban!) Az origóról sem sokat tudok – mindenütt van, akárhol lehet, mert változó s elmozduló, szimultán minden szétszórt pillanat, egyszerre sok pont hemzsegése, mégis állandónak, változatlannak és mozdulatlannak, magába folyton visszatérőnek tűnik… (Elég itt T.S. Eliot Négy kvartettjére, vagy közelebbről Weöres egész, sokféleképpen teljes költői életművére, nyelvileg is megteremtett világaira utalnom.) Kérdés marad tehát, hogy melyik s miféle képzeletbeli tengelyeken helyezhetünk el, ha egyáltalán még elhelyezhetnénk bizonyossággal egyetlen puszta számot is… Lehetne hatvanezer, hatezer, hatszáz, de most akkor miért éppen hatvan? Nem sokat mondhat el sem rólunk, sem valószerűtlen valónkról. Persze, az idén nyáron pontosan én lettem hatvan, Ábris fiacskám meg hat éves lett – talán ilyen sem lesz többé. De még nem tudhatom, mert én is még csak hat éves vagyok.
Fotó: Szigeti Szenner Szilárd
Gyerek, felnőtt, sokat megélt, naiv, tudatos, rafinált, ostoba, értelmes, bölcs, érzékeny, figyelmetlen, fásult… Miféle regiszterekben működik, működhet a huszonegyedik századi magyar költő, akit a huszadik században esetleg párszor románnak is mondtak?
Mondtak talán, és mondanak ma ismét már annyiféle másnak engem itt-ott. Mind kóbor, ósdi, megcsökött, sumák dumák, surmó hatalmak suttogásai. Számomra mind csak aljas sunnyogás, szégyentelen korokra valló, fityiszt sem érő hallomás. Fonák „hommage” a másságnak, a másnak, mert a költő más, és mindig más maradhat. Mert egy, és más, és újra más, mert mindegy, mi fajta és minek neveztetik, ha mindenféle, sokféle regiszterekben működik, ha szabadon, öntörvényűen, örömmel működhet a tág, sokrétegű, színes nyelvi világban… Persze, megint Babitscsal szólván: esetleg addig, amíg „az égi és ninivei hatalmak” engedik, ha ugyan hatalmukban és kegyúri jómódukban állhat megengedhetni nékik, mert végtére is, engedelemmel avagy sem – aki költő, az engedélyek nélkül, azoknak dacára, és azokon is túl működhet még, avagy bizonyára működik is majd ebben a túl feledékeny, még fiatal, node máris öreg, totalitarista illúziókban és fölhorgadt tömegamnéziákban hánytorgó huszonegyedik században is. Hirtelen annyira pillanatnyivá hullhat szét, olyan kortalannak tűnhet a többezeréves emberi kultúra, s néha a szép, a lakható világ is… De mit számít a kor? Hogy akkor most (nyilván) Shakespeare-t idézzek: „Az ifjúság s a vénség is csalódás: / Csak annyi, mint egy délutáni álom.”
Caragiale mondása jut eszembe, „Sunt vechi, domnule” mert úgy gondolom, ez a benned élő alkotóra is némiképp illik. Volna kedved ezt valahogyan magyarítani? Tárgyalni? Találónak érzed, Kovács András Ferencre, a költőre nézve?
Caragialét roppant nehéz jól, találóan magyarítani. Nem vágnék bele semmiképpen. Tárgyalni meg minek, hiszen a mondás maga a tárgy tárgya is. Ódon? Régi? Idős? Koros volnék, uram? Avagy egyszerűen csak vagyok? Öregnek azért nem fordítanám, csak annyiban, hogy hajdanta, a régi magyarban az „öreg”, az „öregebbik” esetenként „nagy”-ot, avagy „nagyobbik”-at is jelentett vala, olykor. A legelső, a teljes, a nagyobbik református énekeskönyv címe Öreg Graduál volt, ha emlékezetem nem csal, de lehet, hogy már régen megcsalt… „Sono vecchio, signore.” Ez viszont már olaszul ugrott be. Ki tudja miért? A firenzei Palazzo Vecchióra, a Signoria székhelyére gondoltam épp, holott sose jártam még Firenzében, sajna. Csak képeslapokon és művészeti albumokban láttam a nagy palotát, az erődszerűen magasra tornyozottat. Metaforaként megmaradhat itt is. Nem. Nemigen érzem költőként sem találónak magamra, sem KAF-ra most Caragiale mondását – pedig költőként akár ódon is, régi is, idős is, sőt, már koros is lehetnék, s talán mindennek ellentéte is. Például az antik, az ódon, a régi poéták újdonatújak, ifjontiak még, és örökre… Ha tán manapság olvasgatjuk őket is – időtlenek, kortalanok maradnak, mondhatni, hogy kortársaink mind. Szapphó, Catullus és Horatius, de Dante, Villon, Balassi és Csokonai, s még Berzsenyi és Babits is… S folytatható a névsorolvasás – attól függ, kit, mit, hogyan olvasunk?
Pályája kezdetén megkérdik az író embert, kik a mesterei, kiket olvas, kikre néz föl. Az emberélet útjának felén innen vagy túl, bármit is jelentene költőként e hatvan év, arra kérlek, hevenyéssz nekünk egy KAF-i Olümposzt, s népesítsd azt be szemünk előtt pár istennel, hőssel, titánnal – vagy bármi, bárki mással, kedved szerint!
Akkor itt újra elolvasandó lehetne Ady Endre Gémek az Olümposz alatt című kemény, száz éve is érvényes groteszkje. Én is jártam ugyan az Olümposz alatt, de nem gémként, s nem is gémülten járván ama megmaradós, tocsogós-taposós táncot. Nekem nincs is saját Olümposzom, még hevenyészni se tudnám – a maradék, vagyis az igazi Olümposz viszont jelenleg túl messze van, én meg néha Nepálba vágyom. Benépesítési tervezeteim sincsenek, de nézd csak: hány kisistenség, szájhősség és titánság uralog, nyomul itt dögivel, ha csak körbe kukkintsz a szűkülő, valóságosnak álcázott világon. Maradtak, vannak, lesznek viszont meredek, eleve magaslati könyvek is még. Mások, sok-sok Olümposz. Ezért az olvasás, az irodalom, a költészet, a kép, a vers, a formálás zenéje, öröme – az egyetlen igazából megélt élet. Ezt sem én mondom, nem is Kovács András Ferenc, sem KAF – Marcel Proust írta majdnem így Az eltűnt idő nyomában utolsó kötetében, A megtalált időben, valahol.
László Noémi
