Tisza Kata, a pszichopunk

Interjú Tisza Kata interkulturális pszichológiai szakértő-íróval

Úgy járkálsz az emberi lélek titokzatos útvesztőiben, mint más a jól ismert tereken, parkokban, utcákon. Hogy csinálod ezt? Vannak parkok, terecskék, ahol meg tudsz pihenni?

Ahogyan más esetleg magabiztosan jár-kel a jól ismert külső tereken, úgy én ott könnyedén eltévedek, ugyanis elég nehezen tájékozódom, a gyerekeim, a barátaim nevetnek is ezen, hogy tényleg nem tudom sokszor mi merre van. Azonban, ha belép hozzám egy ember, a legnagyobb érzelmi káoszban is, ott és akkor én azonnal beélesedem, akkor már látom és érzem mindazt, amit konkrét terekben kevésbé. Ez természetesen nem tudatos elhatározásként indult, hanem egyszerűen csak tapasztaltam, ahogy teltek az évek, mihez értek, és mihez nem, mi szólít meg, mire vannak válaszaim, hol vagyok erős, hol gyenge, és hogyan tudom mindezt egységgé tenni, egyensúlyozni. Utána persze már elkezdtem tudatosan is foglalkozni ezzel, tanulni, képezni magam, majd identitássá vált.

Leginkább az írás a tisztásom, amikor megpihenek és szabadjára engedek minden gondolatot és érzést.

Segítesz! Rajtad ki segít?

Természetesen én magam is járok rendületlenül önismeretbe, két évtizede, és mindig újabb mélységet fejtek fel és haladok meg, ami aztán leképeződik az írásaimban és a praxisomban is. De emellett van még egy dolog, ami terápiás hatással bír, ez pedig a zene és a koncertek. Imádom a magyar underground zenét, számos koncerten ott vagyok és amikor táncolok, akkor tényleg elengedek mindent. A mindennapokban azonban szeretem megélni a nyers valóságot, szembenézni vele és magam venni kézbe a problémákat.

A valóság elviselése… Miért nehéz vagy szinte lehetetlen elviselni a valóságot? Miért csapjuk be önmagunkat napi szinten?

Mert a valóság fájdalmas. A valóság sosem tökéletes. A valóság ütött-kopott. És van ez a nagy társadalmi tévhit, hogy boldognak, sikeresnek, meg „valamilyennek” kell lenni, olyannak, ami egyszerűen nem reális. Hogy a fenében lehetne lépten-nyomon, úton-útfélen egyvégben boldognak lenni? Amikor az emberi lét és az az emberi érzések ennél sokkal komplexebbek. Ha azonban egy ilyen torz elvárást követünk, akkor nem lehetünk azok, akik valójában vagyunk, a valóságot le kell fedni, a szomorúságot, a csalódást, a gyászt, a fájdalmat el kell hallgatni, le kell tagadni, mert különben alulmaradunk a nagy

„boldogságversenyben” (ahogyan ezt egy korábbi könyvemben írtam), és így jönnek létre a

függőségek. Hogy fenn tudjuk tartani a hazugságot, és elforduljunk a meg nem engedett, el nem fogadott realitás elől.

A szer nem enged élni, de szer nélkül nem tudunk élni. Szer-telenség. Szer-etetlenség. A csecsemő már függ, lóg a szeren, mert ez ösztön, aztán amikor megerősödik, már nem tud lejönni a szer-etet – ről. Ez innen gyökerezik, szerinted? A folyamatos harc, hogy szerethetőek legyünk, szétszedi az elmét.

A csecsemő életképtelen önmagában, ezért neki függenie kell, hogy életben maradjon, a fejlődéssel azonban fokozatosan leválunk, és nincs már arra szükségünk, hogy máson keresztül létezzünk. Ha megreked ez a fejlődés, mondjuk valamilyen sérülés folytán, akkor nem tudunk leválni, és másokon keresztül akarunk életben maradni, ami akadályozza a valódi, felnőtt intimitást, mert ahhoz autonómiára van szükség, hogy két, egyenrangú ember, kölcsönösen táplálja egymást, s ne kiszívja egyik a másik életenergiáját. Ha küzdeni kell azért, hogy szerethetőek legyünk a másik számára, ha állandóan bizonygatni kell, akkor nem biztos, hogy szeretetről beszélünk, akkor az ott verseny, vagy harc, vagy megfelelés, vagy lehengerlés, vagy túlélés… Ez persze nem jelenti azt, hogy bármit megtehetünk a szeretet nevében, hanem azt jelenti, hogy tiszteljük egymás határait, és azon belül létrejön egy kölcsönösen megtartó támogató erő. A szeretet mindenkor épít és kölcsönös. A függőség azonban hosszú távon leépít, és sokszor egyoldalú, de mindenképp egyenlőtlen. Ez pedig nagy különbség. Az egyik táplál, a másik kifoszt. Ám ebben a különbségben rejlik minden, ezen múlhat az életünk is akár, hogy felismerjük-e. Ha azonban nem ismerjük fel, mert nincs esetleg egészséges referenciánk, akkor nem látjuk, nem érzékeljük, nem tudjuk felmérni a különbséget, védtelenné válunk, és ez veszélyzóna. A szeretet tanulása tehát, önmagunk felé először, hogy aztán áramolhasson, jelenti a védettségünket és a biztonságunkat. Ebben áll a szabadságunk, és a felelősségünk is.

Kérdezett: Kézdi Imola