Emléklapok Bánffy Miklós színházi tevékenységéből
Gróf Bánffy Miklós „a keresztségben a Pál és Domokos nevek birtokosa.” 1873. december 30-án született, idén 150 éve. A Liszt Intézet Sepsiszentgyörgy a jeles évfordulót számos eseményben való részvétellel ünnepli, ugyanakkor önálló kiállítást is létrehoz „Bánffy Miklós, Erdély polihisztora” címmel.
A tárlat az író, politikus, képzőművész színházi ember sokirányú tehetségére szeretné ráirányítani a figyelmet, olyan ismert oldalai mellett, mint a könyvillusztrátor, díszlet- és jelmeztervező, karikaturista kevéssé ismert oldalait helyezi előtérbe: mint a vitralium-, ötvös- a bútortervezőre. Számos olyan tény is napvilágra kerül, ami korábban nem volt közismert Bánffy Miklós pályaképében.
Ugyanakkor Bánffy Miklós számos különleges tehetsége közül is kiemelkedik a színházi pályája. Közel negyvenéves volt, amikor kinevezték az állami színházak intendánsának, így nem csupán az Operaház, hanem a Nemzeti Színház is fennhatósága alá tartozott.
Teljes erejéből bevetette magát a munkába, az átalakításokba, közben tizenegy opera látványvilágát tervezte meg. Kinevezésekor, 1912-ben fejezte be drámai művei közül az egyik legkomplexebbet, a „Nagyúr” című darabot. Fő feladata az operaházbeli viszonyok megzabolázása volt, ha nem fogadja el kinevezést, az intézmény valószínűleg a bérlők kezére kerül, ezt pedig a magyar operajátszás, és -írás súlyosan megsínylette volna.
Átlagon felüli munkabírás, kreativitás, alkotókedv jellemzi egész életét, de különösen ezt az időszakát. A jogot végzett, a tekei képviselőséget, kolozsvári főispánságot maga mögött tudó fiatalember kora ifjúságától elsősorban a „színház szerelmese”. Már tizenhét éves korában harmadszor dolgozza át az „Özvegy hitestársak”, „Egy végrendelet következményei”, illetve a „Kapitány fogadalma” című darabját, amelyet a Kolozsvári Színházban a hivatásos társulat is előad, melyben ő maga is műkedvelőként eljátszik egy szerepet „a vöröskereszt megalapítása, megsegítése végett”. Bánffy Miklós kitűnően zongorázott, az köztudott volt, de komponista tehetségéről az utókor igazán e kötet megjelenésének évében győződhetett meg ismét, amikor újra bemutatták az általa szerzett, 1912-ben a Rózsavölgyi Kiadónál megjelent keringőt, a „Pas Banale”-t.
Életének egyik szakmailag is meghatározó mozzanata, hogy 1912-ben kinevezik az Operaház intendánsának. Ez nagy kihívás és egyben hálátlan feladat is, hiszen Budapest színházi világa nem igazán tudja, kicsoda ő, sokkal inkább az intendánsi székbe ültetett erdélyi grófnak, levitézlett főispánnak látják, mintsem zene- és színházértő embernek.
Ha végignézzük a fennmaradt munkákat, két dolog mindenképpen szembetűnik: a kifinomult stílusérzék, a minden egyes előadás számára egyénien kialakított, következetesen végigvitt koncepció, a tudatos kompozíció, amely még a historizmus mezsgyéjén halad, de már a szecesszió lendületét, inspiráló erejét hordozza. Modernitása és ugyanakkor egyéni jegyei leginkább következetesen használt egyéni színvilágában nyilvánulnak meg. A rendezés és a díszlet jelmeztervezés végigkíséri egész életpályáját. 1921. március 18-án újra bemutatták a darabot, ezúttal a Nemzeti Színházban.
A kritikák is kiemelték, hogy a darab végre méltó helyére került a Nemzeti Színház előadásában. A következő bemutatót 1942. május 10-én láthatta a kolozsvári Nemzeti Színház közönsége a kolozsvári Művészeti Hetek nyitódarabjaként. A rendező, díszlet- és jelmeztervező Bánffy Miklós volt. 1944-ben ismét Magyarországon mutatták be a darabot. A rendező az a Tompa Miklós, Most a budapesti Nemzeti Színház hívta meg, hogy önállóan állítsa színpadra.
A díszleteket és a jelmezeket azonban változatlanul Bánffy fantáziájára bízták. A kortárs vélemény szerint ezek a dekorációk nemcsak festőiek voltak, hanem önállóan éltek, és némelyik kép egyes vélemények szerint túlszárnyalta még az írói munkát is. A darab zenéjét Farkas Ferenc, a Kolozsvári Operaház akkori igazgatója szerezte. A sors kegye folytán, A Nagyúr című színműnek nem csupán a szövege, hanem díszlet- és jelmeztervei is fennmaradtak – ritka kivételként a nagyrészt elpusztult grafikai életműben. Bánffy Miklós szerteágazó életműve egyre újabb és újabb felfedezésekre ad alkalmat. A Marosvásárhelyi Színház Tompa Miklós Társulata 1999-ben és 2004-ben felolvasó-színházi formában mutatta be a Martinovics című történelmi-politikai darabját, szép sikerrel. 2013-ban pedig újabb műve, az kínai parabola Ostoba Li került színpadra Zalaegerszegen, a Griff Bábszínházban, A Nagyúr. Isten ostora címmel 2013-ban mutatták be a budapesti Nemzeti Színház Vidnyánszky Attila különleges rendezésében.
Megjelent darabjai közül, kiemelem A Nagyúr című színművet, amelynek bemutatására 1912. december 28-án került sor a budapesti Magyar Színházban, majd 1943-ban a Kolozsvári Nemzeti Színházban, mely előadást ő maga szcenírozott. Az irodalmi és képi gondolkodás együttes kutatásának lehetősége valósul meg azáltal, hogy rendelkezésünkre áll mind a szöveg, mind a nagyon szétzilált, zömében elpusztult díszlettervezői életművének kivételesen megmaradt munkája is. Témaválasztása, kiforrottsága miatt választottam Bánffy tervezői pályájának illusztrálására, valójában azért, mert az európai szecesszió élvonalába tartozik.
A kékszakállú herceg vára színpadra vitele nem könnyű probléma sem a rendezőnek, sem a színpadkép tervezőjének. Az előadás külső keretében, a várban szinte a főszereplő belső életét, lelkének keresztmetszetét kell valahogy kivetíteni a díszlet segítségével, mint ahogyan Balázs Béla látható szimbólumokba öntötte azt.
Míg Bartók Béla neve mindenhol a világon ismerősen cseng, A kékszakállú herceg vára című operájának ősbemutatója világszenzáció és zenetörténeti esemény volt, Bánffy Miklós látványvilága, neve, feledésbe merült. A kolozsvári operabemutató kapcsán nekem a jelmezek rekonstrukciójára, nyílt lehetőségem. Bánffy Miklós kutatások során mindig látványtervei álltak hozzám a legközelebb, élő bizonyítékként képzőművészeti és színházi nagyságára, az erdélyi látványtervezés európai színvonalára és stílustörekvések magába olvasztására.2014-novemberében a Kolozsvári Magyar Opera nem mindennapi vállalással tiszteleg gróf Bánffy Miklós emléke előtt. Megrendezi a Bánffy Miklós Napokat, amelynek a programjában a Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájában, Bánffy Miklós által tervezett (1918) eredeti látványvilágát rekonstruálja. Rendezője Szinetár Miklós, a budapesti Operaház hajdani főigazgatója, Bánffy Miklóséletét első ízben bemutató játékfilm, A Nagyúr, rendezője. A Bánffy Miklós Napok megszervezésével a Kolozsvári Magyar Opera régi adósságát rója le a magyar operajátszás megreformálója előtt.
Nem biztos, hogy az életmű díszlet és kjelmeztervei grafikák, finom akvarellek valaha is előkerülnek, de a tervezői életmű nagysága egyre pontosabban körvonalazódik. A pusztulás egyik oka a színházi raktárak gondatlansága,helyhiánya, ami a jelmez- és díszletanyagot kezelését ihlette. A másik ok Bánffy Miklós egyéni hányatott sorsa, hiszen mind bonchidai kastélya, mind a Tholdalagi-Korda palotai és a Reviczky utcai lakásán levő hagyatéka martalékul esett a II. világháborúnak és az azt követő korszaknak. A fennmaradt tervezői életmű csupán töredék, pillanatnyilag mindössze negyven darabot ismerünk belőle. Tudomásunk szerint huszonegy előadáshoz tervezett díszlet és jelmezterveket, ebből egy tucat opera és kilenc prózai előadás. De vázlatokból, rajzokból csupán mintegy harminc darab maradt meg. E mellé sorakoztathatóak fel az Iparművészet című folyóirat közlése nyomán fennmaradt anyagok, valamint az egyes előadások fekete-fehér fotói, a színházi rovatokkal rendelkező magazinok tudósításai. Ha ezeket az adatokat próbáljuk összesíteni, rájövünk, hogy egy sokkal komplexebb életmű létezését feltételezhetjük. Mintha maga Bánffy Miklós előre látta volna munkáinak sorsát:
„Az aratók már eltávoztak. Holnap itt lesznek a gereblyék, utánuk pedig az ekék, akik fölszántják a földet… Ilyenkor jönnek a tarlózók… az elhullott kalászokat keresik, azokat gyűjtik össze. Amit a marokszedő elejtett, a kévekötő kihullatott. Nem sok, ez kevés. De annak, aki fölszedi, annak értékes mégis. Némelyik csak, mint motívum élt bennem, némelyik csak vázlatban volt meg, másik, csak, mint régi beszámoló, némelyik csonkán, vagy ha készen is félre hányva ama sok félbemaradt jegyzések és tervek garmadája közé, ami a fiókokban összegyűl és elporosodik.”
Bánffy Miklós: Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások. Polis Kiadó, 1912 Jelen összeállítás Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, Bánffy-szakértő, 20 éves kutatói munkája eredményeképpen jött létre. A kiállítás megjelenési formájának mai korhoz igazodó adaptációja, felújítása és eddig közszemlére soha nem bocsátott tárgyakkal való kibővítése a Magyar Művészeti Akadémia támogatása révén valósulhat meg.
