„Az élet rajtunk keresztül írja a mesét” – beszélgetés Alfonsín Gergely Edóval

Tőle tanultuk meg pár évvel ezelőtt, hogy mindannyian Monyókkal élünk együtt, és tőle kaptuk tavaly az elsőre klasszikusnak tűnő, mégis nagyon mai meseregényt, az Izgemozgát. Alfonsín Gergely Edó neve egyre többek számára ismerős, és az idei könyvvásáron gyerekek százaihoz jutott el, hisz a 27. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár olvasás-népszerűsítő játékának egyik kiemelt könyve az Izgemozga. A szerzővel e kapcsán beszélgettünk.

Mit jelent Alfonsín Gergely Edónak a mese, az olvasás, az írás?

Mindhárom örömteli függést jelent. Kiskoromban még a vécén is olvasnivalót kerestem, így aztán olvastam tisztítószerek mindenféle összetevőit is. Ha olyan házba mentünk látogatóba, ahol unatkoztam vagy kényelmetlenül éreztem magam, tekintetem azonnal a könyvespolcot kereste, s ha nem talált, erőltetett nyugalommal számoltam a vánszorgó perceket. Az iskolát pad alatt olvasással éltem túl, néha pont azt olvastam, amit valamelyik másik órára kellett. Utazáskor, ha nem volt kedvem szocializálódni, azonnal el lehetett mögéje bújni. Barátom, útitársam, vitatársam, gyógyszerem, pajzsom, fegyverem és váram volt a könyv. Gyakran olvastam járkálás közben is, így mentem neki villanyoszlopnak, estem be sáncba is. Talán az ilyen gyerekre mondják ma, ha nem sikerül találnia magának egy ilyenszerű függőséget, hogy hiperaktív. Azért tekintettek nyugodt gyereknek, mert soha ki nem esett a könyv a kezemből.

A mese gyermekkoromban varázslatot jelentett, maga a mesekönyv pedig a legfőbb tárgyi értéket. Miután megszületett a kisfiam, a mese a nagy, közös kalandozást jelentette. A lelki szemeink végtelenre táruló ablakát. A garanciát arra, hogy össze tudunk bújni. Hogy nem kell sietni sehová. Bármilyen érzés jön, jó ráérősen meg tudjuk élni. Ha valami nem tetszett, legtöbbször át tudtuk alakítani, vagy elölről tudtuk kezdeni. A szájjal mondott mesét nem lehetett elrontani, csak élni.

Az írás eleinte egy önismereti eszközt, aztán egy rám telepedő kényszerítő erőt jelentett. Ma már inkább csak az egyik megnyilvánulási formám, amit könnyebb sok emberrel megosztani, mint a személyes jelenlétem.

Rekordszámú diák jelentkezett a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár idei olvasás-népszerűsítő játékára, melyen a negyedik osztályosoknak kijelölt olvasmány az Izgemozga meseregény. Milyen érzés tudni, hogy sok kisiskolás egyszerre olvassa a könyvét?

Ijesztő. Megtisztelő. Örömteli. Izgalommal tölt el. Bízom benne, hogy élvezettel olvassák, és nem elfecsérelt idő a könyv olvasásával telő idő. Bízom benne, hogy akkor is előbb vagy utóbb elolvasnák, és örömmel olvasnák el, ha nem lenne a játék egyik kötelező könyve.

A népmesei elemekre épülő regény több évig várakozott az asztalfiókban, míg végül lapozható könyvformát öltött. Mi volt ennek az oka?

Úgy éreztem, ez a könyv nagyon személyes, talán az összes eddigi megjelent könyvem közül a leginkább szól a mi gyerek-anya-apa hármasunkról, akkor is, ha az apa ritkán kotyog közbe. A Vasárnap című katolikus folyóirat gyermekrovatában jelent meg először. Aztán az Ábel Kiadóval többször is próbáltunk pályázni vele, de nem kaptunk támogatást. Az illusztrátor visszalépett. Akadozott a könyv útja. Aztán egyszer csak Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó igazgatónője azzal a javaslattal jött, hogy kérjük fel Márkust, a kisfiamat az illusztrálásra. Hirtelen összeállt bennem a kép, tudtam, a történet megvárta, míg a számára legmegfelelőbb illusztrátor és pillanat beérik. Utána megjött a könyvkiadáshoz szükséges támogatás is, nem kulturális alapoktól, hanem egy cégtől, egy polgármesteri hivataltól, egy közbirtokosságtól és egy magánszemélytől. Ahhoz, hogy egy egészséges kisbaba megszülessen, a babának is elég érettnek kell lennie, és az anyának is el kell tudnia engedni a magzatot, no meg nem árt, ha jó kezek bábáskodnak. Úgy érzem, ez a könyv egy ilyen sikeres, természetes „szülés, születés” eredménye.

Igazi koprodukció tehát, főként, hogy Márkus az illusztrációk készítése mellett szerzőtársként, beszélgetőtársként is alakítja a történetet. Milyen érzés volt együtt dolgozni? Egyáltalán, lehet-e munkának nevezni azt a folyamatot, ahogy ez a könyv megszületett?

Azt, ahogyan az élő mese egy este alatt megérkezett, aztán éjszaka megírtam és másnap befejeztem, nem tudnám munkának nevezni. A fiam sem munkaként, hanem inkább felelősséggel és kihívásokkal teli feladatként tekintett a rajzolásra. Számomra izgalmas volt látni, hogy milyen képekre fordítja le a mesét, amit szinte kívülről ismert, hiszen, mihelyt lejegyeztem a füzetbe, számtalanszor kellett neki egyszusszra elolvasnom. Az első rend képet elveszítette, így aztán újra le kellett rajzolnia, de nem bánta, mert bizonyos dolgokat már másképp látott. Én nem szerettem volna, hogy ő munkaként tekintsen erre a felkérésre, hanem inkább örömteli alkotói folyamatként. Hogy ez mennyire így lett, vagy inkább másként, arról őt kell megkérdezni.

Várhatjuk-e Izge királykisasszony és Mozga lovag meséjének folytatását?

Ez egy egyszeri, önálló meseregény. Ennek, ilyen formában nem hiszem, hogy legyen folytatása.

Mit üzen a könyvvásár kisebb nagyobb olvasóinak, amit az Izgemozga  története is hordoz magában? Mindannyian mesehősök vagyunk. Az élet rajtunk keresztül írja azt a mesét, amit csak élve lehet megtapasztalni, úgyhogy minden pillanat a legjobb pillanat arra, hogy éljünk, szeressünk, és ha olvasni is szeretünk, akkor arra, hogy olvassunk. Köszönöm, hogy méltónak tartjátok a könyveinket arra, hogy része legyen a ti életetek meséjének.

Az interjút Tóth Izabella készítette