És Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter
Milyen érzésekkel jönnek most Marosvásárhelyre? Az És Rómeó és Júlia … egy elég régóta játszott előadás. Azt olvastam egy interjúban, hogy úgy érzik, mindig gazdagodik. Milyen gazdagodást várnak ettől a mostani vendégszerepléstől?
Rudolf Péter: Kicsit patetikusan hangzik, de ez az előadás az életünk egyik legfontosabb pillére, ezért minden előadás ünnep, miközben mindig félelemmel telten megyünk színpadra, hiszen Guinness-rekordnak számítunk – én mindenképpen, a feleségem örök fiatal, – de én, a magam hatvankét évével, mint Rómeó… . Tagadhatatlan, hogy az emberben mindig van egy félelem, hogy nem válik-e nevetségessé. Szerencsére a darab szerkezete olyan, hogy a néző elfogadja a játékszabályt, hogy ez egy nagyon speciális előadás, hogy egyik szerepből lépünk a másikba. Mivel koromnak megfelelő és Eszterhez is találó szerepek is sorakoznak benne, ezt a játékot a néző velünk játssza végig. Megmagyarázhatatlan, hogy többszáz előadás után, épp a legutóbbi után is, másképp hangzanak mondatok. Nyilván, mi magunk is változunk, egyszer csak egy másik tartalomréteg tárul fel, és nem is érti az ember, hogy előtte 343-szor miért másképp mondta. Az ember nem is várja ezt a gazdagodást, de a csodálatos anyagban, a csodálatos fordításban benne van, és ebben a nem mindennapi előadásban különösen.
Nagy-Kálózy Eszter: Ehhez a félelemhez csak annyit tennék hozzá, hogy bennem nem csak azért van félelem, hogy nem válunk-e nevetségessé, hanem azért is – ahogyan Péter mondta – mert egy féltett kincsről van szó, amit szeretnénk, ha mindig olyan értéken és olyan energiákkal szólalna meg, ahogyan kell. És hogyha esetleg valami mégsem úgy történik, akkor nagyon fáj. Nagyon szeretjük csinálni, és nyilván mindent odateszünk aznap este, mikor ezt játsszuk. Határon túl játszani meg egy külön ünnep, mert azt azért érzi az ember, hogy mennyire várják őt az anyaországból, hogy mennyire kíváncsiak rá, és hogy mekkora szeretet ővezi azt, aki aznap este fellép náluk. Ettől ez valahogy mindig egy plusz töltetet kap.
A néző és a játszók közötti flow nagyon fontos, és nekem úgy tűnik, hogy az önök közös játékában is erősen működik ez az áramlat.
RP: Nagy baj lenne, ha nem működne!
NKE: Biztos, hogy nem létezne már ez az előadás, ha ez nem így lenne, mert nyilván, az az összekapcsolódás, amit mi a színpadon színészként és emberként is jelentünk, az biztos, hogy még ezen kívül is ad valami pluszt.
Nagyon sokféle szerepet játszanak ebben az előadásban, a Rómeó és Júlia alapszerepei mellett. Melyik az a szerep, amely igazán kedves, a nagy kedvenc a sok eljátszható figurából?
RP: Shakespeare, mivel ott élt a színészek között, nem is engedhette meg magának, hogy rossz szerepet írjon, tehát szinte mindegyikben örömem lelem. De nyilván, mindig hálás, ha az alapszerepeken kívül az ember elmondhat például Mercutio-mondatokat. Eszter is játszik Mercutiót, a híres Maab-monológot ő mondja. Így játszunk, váltogatjuk a szerepeket. Mindig hálás nőt játszani, és annak a komikumnak, hogy az ember egyszer csak egy bugyival a fején Dajkává változik, nyilván van egy bukéja. De ez így együtt jelent valamit. Épp az a szép benne, hogy ha jól sikerül, és igazán fűtött az előadás, akkor az egyik szerepből – és épp ez az öröm – egy mozdulattal a másikban vagy, egy másik idegállapotban és másik fiziológiában. Ha kiemelem a Dajkát, szinte szégyellem is a többi szereplő nevében, akik szintén mi vagyunk, mert épp ez a játékosság az, ami tulajdonképpen mindent főszereppé tesz az ember számára. Ez minden előadásban így van, de különösen ebben a specifikus előadásban, hiszen Benvolioként azt az idegállapotot nem tarthatod fent, ami mondjuk, előtte a Dajka-jelenetben van, és mégis, a néző látja, hogy viszed magaddal a fiziológiádat. De, ha választani kell, akkor én a Dajkát emelném ki.
NKE: Én is játszom a Dajkát, de én csak egy pár mondat erejéig. Nekem az igazi nagy kihívás azért mégiscsak Mercutio. Egyrészt azért, mert férfit kell játszani, másrészt meg a darabon belül is egyik legbonyolultabb szerep, mert rengeteg fájdalom húzódik a mélyben, miközben a felszínen egy semmivel sem törödő, vagy látszólag mindent lazán vevő valakiről van szó, a lényege mégis ott bujkál. Ezt a Maab-monológban lehet megcsinálni, és az egyrészt egy nagyon emblematikus monológ, másrészt férfivá kell válnom benne. Ennek az összetettsége mindig kihívás marad, egy izgalmas és nagyon fontos kihívás.
Az idei könyvvásár mottója az, hogy „Élj vele!”. A Rómeó és Júlia egy tragikus szerelem és tragikus halálesetek története. Az előadás, meg a páros színészi lét kontextusában mit jelent önöknek az „Élj vele!”?
RP: Nekem elsőre a lehetőség szó jutott eszembe. Nem tudok nem erre a pandémiás helyzetre gondolni, hiszen ezzel harcol az egész világ és mi, színháziak meg különösen. Élj azzal a lehetőséggel, hogy játszhatsz. Elmehetek Marosvásárhelyre és játszhatok. A néző él azzal a lehetőséggel, hogy eljön a színházba, vállalva az összes rizikót, vállalva, hogy egy maszkban kell ülnie. Az „Élj vele!” pedig a Rómeó és Júlia kapcsán az, hogy ők nem élhetnek a lehetőséggel. Egy borzalmas, megosztott világban, amilyen Verona a történetünkben – és ezt nem kell nagyon tovább ragozni, hiszen ebben élünk a mindennapokban is – nem élhetik meg azt, ami evidencia lenne, hogy van két ember, akik összeillenek, akik megtalálják egymást, és fittyet hánynak mindenféle szabályra, merev megközelítésre. Főleg a nő, egyébként. A Rómeó és Júliában egy nagyon emancipált hölgy, Júlia mondja azt, szinte pár perc ismeretség után egy fiatalembernek, hogy vegyél el feleségül, : élj vele, élj velem. Azt akarja, hogy éljenek egymással. És nem élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy a sors őket dobta egymásnak, mert olyan a világ.
NKE: Nekem az „Élj vele!” – amiben lehet, hogy egyébként minden benne van, amit Péter mond – azt is jelenti, hogy élj a történeteiddel együtt. Élj a Rómeó és Júliával, mindennel, amit olvastál, amit hallottál, ami történik körülötted, legyél benne, és élj vele. És nyilván, tanulj belőle.
RP: Ha könyvvásárra asszociálok, akkor a gyerekkorom jut eszembe Vácon, a könyvtári könyvek, amikor az „élj vele” valahogy az is volt, hogy az ember belehelyezkedik egy regénybe annak szereplőivel együtt. Imádtam ezt, egy csodálatos időszak volt.
NKE: Egy új történetben élni.
RP: Igen, kapsz egy történetet, és lépj bele. Az egész művészet, az egész színház erről szól. És a könyvben egy másik világ van. Ott a polcon is van egy világ, és amikor én fellapozom a kötetet, az a világ az én világommal találkozik, és én együtt élek a szereplőkkel. Ez a színházra is érvényes.
Arra kérem idézzenek fel egy-egy kedvenc olvasmányt vagy egy olyan irodalmi hőst, akivel együtt élnek, éltek, aki megmaradt az olvasmányaikból.
RP: Ennyi idősen az ember már nagyon sok mindennel foglalkozott, de az én fejemben most tagadhatatlanul nagyon sok olyasmi van, ami kapcsolódik a színházhoz, és amin gondolkodom, hogy nem lehet-e belőle egy anyagot készíteni. Nagy Malamud kedvelő vagyok, és az Új élet című regény nagyon felkavart annak idején. Most így kapásból – ha nem a nagy klasszikusokat mondom, akiket mindig újra kell olvasni, legalább ötévenként, például a Háború és békét – kortárs magyar műveket is tudnék mondani, amiket nagyon szeretek, például Tóth Krisztina novellákat. De alapvetően nehéz a kérdés, mert egyszer csak elkezd az emberből ömleni a gondolat.
NKE: Az utóbbi évek revelációjaként hatott rám Spiró Györgynek a Fogság című regénye, vagy Darvasi Lászlónak a Virágzabálók című regénye, ami két nagyobb lélegzetvételű mű, és pont ezért valami egészen olyan világba visz el, hosszan ráadásul, ami nekem nagyon különleges. Nagy élmény volt e kötetek olvasása, azóta is cipelem őket magammal. De akár Tóth Krisztinának az Akvárium című regényét is említhetném.
RP: Ami még a mi munkásságunkat összeköti az Fehér Béla Kossuthkiflije. Emlékszem a pillanatra, amikor elolvastam, és a fejembe vettem, hogy ebből valami tévésorozatot lehet csinálni. A Béla írásai, a humora, a groteszk nyelvezte, nem csak a Kossuthkifli miatt fontos. Azóta is sok mindent olvastam tőle, például a Filkót. Nehéz most csak egyet mondani, rossz érzés, hirtelen, így elsőre, mert utána csak bosszankodunk, hogy miért nem mondtunk még harmincöt címet. De most hirtelen ezek ugrottak be.
Önök az életben is egy párt alkotnak. Mi minden szűrődik át a Rómeó és Júlia történetéből a saját kapcsolatukba?
RP: Ez egy érdekes kérdés, mert ez egy szakma, ahol két színész, ha jó rendezővel és csodálatos anyaggal találkozik, akkor elvileg ugyanazt az utat járja be, akkor is, ha nem férj és feleség. Ugyanúgy, ahogy a színpadon beszélünk erről a flow-ról, legyünk őszinték, elvileg, a negyedik fal nincs, ugyanúgy játszik az ember néző nélkül, de mégsem ugyanúgy játszik az ember néző nélkül. Elvileg tilos figyelembe venni, hogy ott a néző, de mégiscsak van egy különös kapcsolat és plusz fűtöttség. Ez egy megfoghatatlan dolog, ami, nyilván, köztünk is működik.
NKE: A főiskoláról kijőve sem Péternek, sem nekem valahogy nem adatott meg, hogy eljátsszuk Rómeót és Júliát. Aztán később, már nem fiatalon csaptunk bele a történetbe, Vámos Miklós kérésére. Az, amiről a darab szól, ami örök érvényű, a szerelem – ami állandóan áthatja az életünket, és tulajdonképpen erről szól az egész világ, hogy ilyen kapcsolódások létrejöhessenek – örökérvényűvé teszi az egész dolgot. Azért tudjuk ilyen sokáig játszani, mert amiről szól, az mindig érvényes lesz.
RP: Az biztos, hogy abban az életszakaszban és életritmusban, amikor ez megszületett, amikor különböző színházakban játszodtunk, a gyerekekkel óvodákba, iskolákba rohangálva éltünk, szinkronba, rádióba kellett szaladnunk, akkor már önmagában az egy ünneppé tette az előadást, hogy beültünk a kocsiba, és végre kettesben tudtunk lenni. Nagyon sok, 450 előadás körül járunk, annak egy részét Európa különböző pontjain, de mindenképpen Magyarország különböző pontjain játszottuk. Minket nem zavart, hogy többszáz kilométert vezetünk, lejátsszuk, majd reggel meg éjszaka ott kell lennünk a gyerekek mellett. Ez is benne volt, hogy volt egy olyan szakasza az életünknek, mikor az oda-vissza út és a színpad volt az, amikor kettesben tudtunk lenni.
Az interjút készítette: Albert Mária
