Kérdések Balla Zsófiának
„Kezdjük a bírálatot és a megújulást önmagunkon. Az igazság, a minket fájdalmasan érintő igazságok és belátások kimondása nélkül nem lehetséges működő világot, élhetőbb társadalmat, művészetet létrehoznunk” – ezt üzeni Balla Zsófia a Kiáltványban, költői életművét tartalmazó kötetének záróversében. Az összegzése azonban előretekintés is. Az erdélyi születésű költőt kudarcról, műfajokról, számvetésről kérdezte Borsodi L. László.
2019 januárjában a Literán a hónap szerzője volt. Kiáltvány című versében így fogalmaz: „De nincsen oly rövidke lét, / melyért ne volna érdemes csalódni.” Milyen az a létminőség, amiért Ön szerint érdemes csalódni, és mit jelent a kudarc Balla Zsófiának, az embernek és a költőnek?
„Az élet olyan szokatlan” – mondogatta egykor legkedvesebb barátnőm. Igen, az élet nem csak váratlan fordulatai miatt szokatlan, hanem kápráztató lehetőségein túl, csalódásokban is gazdag. Az emberi lény kiváltsága, hogy mérhetetlen piciny létünk tudhat önmagáról, a világegyetemről; hogy figyelhetjük a létező világokat, csillagzatokat, a könyvek és a faragott kövek lélegzetelállító szépségét.
A létezés csalódása pedig a veszendőség vagy a vereség tudata. A halál gondolata nem mindenkinek vereség is egyben. Van, aki számára a kihunyás egyben visszaoldódás a természetbe, egyfajta visszalényegülés. Kudarcnak érezhetjük, hogy a körülményeink nem mindig engedik meg képességeink, vágyaink kibontakozását. Hiszen a legnehezebb feladat megteremtenünk életünk mozgatórugóit, másképp: értelmét. De a csalódás nem azonos a kudarccal. A kudarc, az egy terv, egy igyekezet meghiúsulása. Egy író számára vélhetően az a kudarc, ha senkinek sem jelent semmit az, amit leír. De az igazi kudarc az, ha ő maga nem elégedett azzal, amit létrehozott. De a nélkülözhetetlen kétely magunkban, a létrehozott műben, az nem kudarc, hanem nagy hajtóerő: az a magasság vágya ‒ Nemes Nagy Ágnes szép kifejezésével.
Kivételes év alkotói pályáján és a magyar irodalmi életben a 2019-es, hiszen két kötete is napvilágot látott a Pesti Kalligramnál, A darázs fészke című, Értekező líra alcímmel ellátott esszékötete és Az élet két fele című verseskönyve, amely 1965-től 2019-ig teljes költészetét tartalmazza. Hogyan definiálná az értekező líra műfaji megnevezést? Mi mondható el esszében, és mi versben? Kérem, körvonalazza a kettő kapcsolatát!
Esszékötetem, akárcsak gyűjteményes verseskönyvem, bő negyven év írásaiból áll, ‒ de azok sem mind szerepelnek benne. Prózát írni olyan egy költőnek, mint valamely ingoványos talajon, vagy egy működésre kész vulkán kráterében lépegetni. Versben más az ember térérzékelése. Az értekező líra kifejezést Szilágyi Júlia kritikus alkalmazta kisesszéim műfaji megjelölésére. Bizonyos tapasztalati vagy elvi állítások, az essaynek egy gondolatmenet kifejtésére irányuló próbálkozása nálam mindig a lírai kép segítségével történik. Keresem egy vagy több kérdésre a választ. Az hajt ebben a keresésben, hogy megtudjam, mi történt velünk, hogyan és kikkel éltünk egy égtáj alatt, kik hiányoznak és kik csaltak meg a bizalmunkban. Azt kutatom, hogyan maradhat meg az ember erkölcsi eszményei közelében, hogyan kerülheti el, milyen áron, a kornak, a divatnak vagy az önmagának tett engedményeket. Hogy mit jelent a barátság és mit a veszteségek. A vers és az esszé rokon műfajok. Olyanok, mint zenében a kamaramuzsika: érzékletes és elvont mindkettő. És mindkettőnek köze van a transzcendenciához, ha ezt nem szűkítjük a vallásra.
Abban különbözik a líra és az esszé, hogy más-más módon érik el a gondolkodást és az erkölcsi és egyéb érzületeket. Az érzékletesség és a racionalitás nem szemben áll egymással, hanem a vers és az esszé kétféle tápanyaga.
Az élet két fele költői számvetés, összegzés. Milyen indítékból végezte el ezt az összegzést? A korábbi kötetek kronologikus elrendezésén túl milyen poétikai elveket érvényesített a könyv szerkezetének kialakításában? Visszatekintve, mit mutat alkotója számára az életmű, hol szituálja magát a vershagyományban?
Eddig megjelent verseskönyveimet időrendi sorrendben helyeztem egymás mellé. Az élet két fele című gyűjteményes verseskönyvem mindegyik kötetem lényegi anyagát tartalmazza. Hozzám a Nyugat, majd az Újhold folyóiratok költészeti hagyománya áll a legközelebb. Sok erőt merítettem Donne, Shakespeare, Rilke, Mandelstam, Kavafisz vagy éppen Wysława Szymborska műveiből. Voltak kísérletező, avantgarde-nak tekinthető verseim, ezek zöme benne van a kötetben. De rá kellett jönnöm, az erősen formabontó, kísérletező, esetleg nyelvjátékokat is görgető vers nem felel meg sem írói-költői alkatomnak, sem a költészet szerepéről és jelentőségéről alkotott elképzeléseimnek.
Tudjuk immár, hogy a Kiáltvány a költői életművet tartalmazó kötet záróverse is, amelynek utolsó sorai a következők: „Fel a fejjel! Ne féljetek! / A keserűség teremt életet. / Ne féljetek! / Az igazság adhat csupán hazát.” Az összegzés előretekintés is? Lesz-e az (alkotói) életnek, az életműnek „harmadik fele”? Honnan a költő optimizmusa, és milyen (nyelv)hazában hihet?
Ebben a versben azt a szűkebb-tágabb baráti-művészi-politikai közösséget szólítom meg, amelyben élek. Magunkat, mindannyiunkat. Hogy kezdjük a bírálatot és a megújulást önmagunkon. Az igazság, a minket fájdalmasan érintő igazságok és belátások kimondása nélkül nem lehetséges működő világot, élhetőbb társadalmat, művészetet létrehoznunk. Arra biztatok ebben a versben, hogy ne adjuk fel azt, ami az emberi létezés magasságát jelenti. Ne adjuk fel az eszményeinket. Ne fáradjunk bele a küzdelembe. Nem tudom, nem tudhatom, mennyi időm van még hátra. Hogy lesz-e módom jobbá lenni, költőként, emberként, mint amilyen most vagyok. De azt tudom: arra nincs már időm, hogy rossz könyveket olvassak. Hogy ne nézzek szembe önmagammal. Talán már csak megérteni van időm. Fejet hajtanom a megölt milliók emléke előtt. Talán már csak kiáltani van időm.
