„Minden olyan nap bűn, amikor Németh Gábor nem ír!”
Mészáros Sándor interjúja Németh Gáborral
„Minden olyan nap bűn, amikor Németh Gábor nem ír!” – mondta egyik szigorú, közös barátunk. Ha nem is ilyen szigorúan, mégis azt kérdezem, miért nem írsz többet? Elhatározás, alkat vagy írói program a „keveset” írás?
Zavarba ejtő álllítás. Bár, őszintén szólva, szerintem a világ elég jól elvan bárki könyve nélkül. Bemegyek a Könyvudvarba, rögtön alábbhagy a hübrisz. Amúgy meg a napról napra írás is tud bűn lenni. Alig valamit határozok el. Mintha inkább alkat dolga volna, amit egy szelíd program felülfertőz. Halmozottan hátrányos a helyzet. Szinte bármiről könnyen lebeszélem magam. Húszkötetes polc van a fejemben, tele csupa megíratlan, idejében abbahagyott remekművel. Szmájli.
Az Egy mormota nyara című regényednek – ha jól emlékszem – a tízedik változatát adtad le a kiadóba. Holott már a Zsidó vagy? megjelenése után (2006-ban) elmondtad a regény alapötletét, és lelkes is voltam tőle. Aztán eltelt tíz év. Miért?
Hát, sajnos, a tizenharmadikat adtam le. Ettől a vacakolástól függetlenül, már az elején, az amszterdami epizód első változatának megírásakor olyan szövegtérnek láttam a Mormotát, ahová majd a maguk idejében érkeznek meg a főtémával kapcsolatos résztörténetek. Hogy ezt a könyvet nem lehet, vagy legalább is én nem tudom siettetni. Meg kell hogy történjenek velem. Ráadásul az első szövegminták csak arra voltak jók, hogy rámutassanak a narratív problémákra. Alapvető kérdéseket kellett megválaszolnom. A kérdések evidensek voltak, de a válaszok nem. Ki beszél, kihez, mi okból, mi célból. Miről tudhat, miről nem. Miről hallgat, mit árulhat el. Milyen intertextusokat hív meg a könyv. Ki kellett találnom például nagy vonalakban egy B-kategóriás vámpírfilmet, amiből egy jelenet van a könyvben. Csak olyan helyszíneket használtam, ahol magam is jártam. Utána kellett néznem egy csomó lényeges és lényegtelen dolognak. Elolvasni Byront, aztán gyakorlatilag nem használni semmit belőle, az életének egy-két epizódját kivéve. Volt, hogy két napig csak azt néztem egy online webkamerán, hogy járja be a fény a Plage du Port Vieux-t Biarritzban. Legszívesebben újra elutaztam volna oda, hogy lássam. Vagy született ügyetlenként megpróbáltam felismerhető formákat hajtogatni egy pezsgősdugó drótjából. Meg kellett tudnom, mi helyettesítheti a tiszta vizet a hajnali imát megelőző rituális mosdásnál? Hány fordítása van a Korán 114. szúrájának? A megírás maga, az írás manuális része talán csak pár hónapig tartott, pár napos-hetes szakaszokban, ahogy hozzáfértem.
Alkalmi fölkéréseket gyakran elvállalsz, A tejszínről és az Ez nem munka című köteted írásait, ha úgy tetszik, az „alkalom szülte”. Nem ellentmondás ez?
Nyilván annak látszik. Valójában az a helyzet, hogy az életmódom alapvetően az alkalmi szövegeknek kedvez. Amióta felnőttem, dolgozom, mint a legtöbb halandó. Rendesnek mondott, polgári foglalkozások, volt idő, hogy párhuzamosan három munkahelyen. Az alkalmi írások nagyjából egy lélegzettel születnek meg, aztán persze egy darabig piszkálgatom őket. Amíg engedi az idő. Valahogy mégis úgy alakul, hogy pár évenként elhitetem magammal, hogy a helyükre találnak valamilyen nagyobb szerkezetben, új viszonyokba rendeződnek. Jó esetben az alkalmi szöveg mélyén képződik valami nem-alkalmi, ami, az alkalomtól függetlenül is, maradandóan érdekel. A novellák viszont egyáltalán nem, valamiért.
„Miért ír Ön?” – a Nappali háznak az indulásakor ez a körkérdése a kilencvenes évek elején. Amennyire lapos kérdés, annyira nehéz rá válaszolni. Mit mondanál erre most, 2019 meleg őszén?
A legkínosabbat tudom válaszolni, sajnos. Rendes, törzskönyvezett, dilettáns válasz. Egész egyszerűen jól érzem magam írás közben. Pontosabban nem érzem „magam” sehogysem, egyszerűen nincs olyankor a magam szónak értelmezési tartománya, olyan erővel szívja fel az egót, amit éppen csinálok. Többnyire kora reggel írok, már amikor egyáltalán. Ebben a korban igazán természetes, hogy együtt ébredsz valamilyen kicsi, gonosz testi fájdalommal. Ahogy Cserhalmi mondta egy régi-régi interjúban, ha egy férfi negyven után arra ébred, hogy nem fáj semmije, valószínűleg halott. És én két hét múlva hatvanhárom leszek. Sajgó csigolyák, elmacskásodott izmok. Odaülök az asztalhoz, és ha beindul a szöveg, gyakorlatilag azonnal elmúlik a fájdalom, kábé a harmadik mondatnál. Valószínüleg endorfin termelődik. Ingyen drog, nem kell hozzá dealer. Ráadásul mostanában egyre jobban élvezem azt a piszmogást is, ami a végső abbahagyást megelőzi.
