Újjászületés egy versértelmezés margójára

Kedves olvasó! Mielőtt nekiveselkednél ennek a szövegnek, zárd ki a világot. Engedd be Kányádi Sándor gondolatait, hangját. Csendben feküdj a költő dallamos szavaira. Elejétől végéig. És csak azután. Csak utána.

A kolozsvári bemutató után most a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretén belül is sor került a Lector Kiadó és a SZIFONline közös munkája gyümölcseként megjelent „macht nichts mondta / halottak napja van”. Közelítések Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című kötet bemutatójára. A beszélgetést Codău Annamária, a kötet egyik szerzője moderálta, társai pedig Gálfalvi Ágnes, Korpa Tamás és Markó Béla voltak.

Kányádi Sándortól mai napig az egyik legkedvesebb gondolat számomra az, amikor egy interújban úgy nyilatkozott, hogy az embernek csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, vagy aminek hitte olykor önmagát.

A résztvevők több ízben is identitáskeresésről beszélnek Kányádival kapcsolatban. S ezt megtehetik, hiszen amellett, hogy Kányádi a gyermekek csodálatra méltó költő bácsija volt, egy hatalmas tudással és nyitott világlátással rendelkező egyéniség rajzolódik ki benne.

A könyvet olvasva az az érzés fogott el, hogy Kányádi, a vers által, és tizenöt szerző szemén/tollán keresztül egy teljesen új univerzumot nyitott meg. Az írásokban cikáznak a nevek, helyszínek, asszociációk. Az egyik pillanatban még Demény Péter pipázó képét képzelem magam elé (mellette baloldalon Kányádi cigarettázik), ahogy épp Barthes studium és punctum elméletével közelít a vershez, ami az esztétika óráim kedvenc tananyaga volt, a másikban Codău Annamária gondterhelt arcát látom, ahogy igyekszik eleget tenni a Korpa Tamás szerkesztő által kirótt feladatnak, majd azon mosolygok, hogy Konkoly Dániel az értelmezésében pontosan azt a Youtube-on megnézhető interjút idézi Kányádival, amelyből a kezdő soraimat idéztem.

Korpa Tamás szerkesztő

A szövegek szerkezetileg és tartalmilag is egyediek. A borító hátoldalán az olvasható a versről, hogy a lírai én „oszlopnak vetett háttal” hallgatja a rekviemet, miközben különféle privát emlékeken, irodalmi és történeti rétegeken szűri át magát a hallgatásban. Ugyanezt teszik a könyvben felszólaló szerzők is, ez pedig egy láncreakciót indítva készteti az olvasót is arra, hogy hallgassa meg a verset a költő előadásában, majd hagyja szétfolyni azt a gondolataiban.

A bemutatón Codău Annamária felveti a kérdést- miért fontos egy ilyen mű létrejötte? Markó Béla arra hívja fel a figyelmet, hogy Kányádit nem jól kanonizálták. S ezzel nincs egyedül a költő, hiszen ugyanúgy Weöres Sándorról a gyermekversei, s Áprily Lajosról  pedig a természet-költeményei jutnak először eszünkbe annak ellenére, hogy a teljes életművei ezeknek a költőknek sokkal többről, sokkal nehezebb gondolatokról  árulkodnak. Egy ilyen kötet pedig kiegészíti, újrakanonizálja ha úgy tetszik az alkotót, az embert magát. Codău Annamária a klasszikus és újfajta megközelítések találkozásában látja a kötet fontosságát. Ezáltal születhet meg az az újrakanonizálás, amiről Markó Béla beszélt. Korpa Tamás úgy fogalmaz, hogy számára ezek az írások megtámogatták az irodalomban való reményét és hitét.

Markó Béla

Gálfalvi Ágnes válasza egy másik fontos felvetést fogalmaz meg, ami engem is régóta foglalkoztat. Mit jelent ma az irodalom? Szerinte a kötet köré szerveződések miatt fontos az, hogy létrejött ez az alkotás, ez az emléktárgy. Az ilyen alkalmakkor összegyűlő emberek és beszélgetések miatt fontos. Felidézi, ahogy évekkel ezelőtt a könyvvásár keretén belül ebben a teremben vacsorázott Kányádi. Megborzongat az, hogy a technika segítségével most, halála után ugyanezen a helyen ismét felcseng a hangja. Ezzel pedig behozza azt a fajta performativitást amit maga a vers is magával hordoz, és láncreakció-szerűen ruházza át a róla írt szövegekre, majd magára az olvasóra is. Egy közös gondolkodást alkot, amelybe a költő személye és gondolkodása és érája mellett a verset olvasó és értelmező személyt is ugyanúgy bevonja. S ehhez a performativitáshoz kapcsolnám azt a gondolatot is, hogy ezáltal a kötet által az irodalom kibújt a konvencióiból, és egy összművészeti alkotássá tudott válni. Hiszen a bemutató elején (és e szöveg első megállójánál is) felcsendülő hangfelvétel, a költő  posztumusz előadása alatt vetített képek, majd az ezt követő beszélgetések egy olyan eseményszerűséget adnak a vers köré, amely túlmutat az irodalom szó akadémikus meghatározásán, és egy új szintre emelik azt.

Brassai Eszter