Múltidéző Lencsi-versek

Megélt tapasztalatainkat sokszor mesékké, történetekké formáljuk, és továbbadjuk unokáink, gyerekeink számára, egy kicsivel emészthetőbb formában. Talán ez az a hagyaték, ami átível generációkon és az idő vasfoga sem fog rajta. Főként, ha megőrizzük őket szavak formájában az utókor számára.

Így tett a Lencsi könyve című kötet megírója is, Albert Homonnai Emő, akinek verseit anyai nagymamája történetei ihlették.

Na de, ki az a Lencsi? – tevődött fel a kérdés a könyvbemutatón. Olyan valaki, aki homályosan lát? Netán, az az valaki, aki másképp látja a világot, mint a többség? Kontaktlencsét visel a szereplő, vagy nagyon szereti a lencselevest?” – jöttek a jópofa kérdések a gyerekhallgatóság soraiból. Pedig egyszerű a válasz, Lenkének a beceneve – világosította fel a gyerekeket az írónő.

Albert Homonnai Emő verseskötetét anyai nagymamája, Daday Lenke történetei ihlették, aki kifogyhatatlanul mesélt édesapjáról, Daday Lóránd íróról, akit írásai miatt nem egyszer bebörtönöztek. „Ahhoz képest, hogy milyen helyzeteken ment keresztül az én nagymamám, nagyon nyitott ember maradt. Ő a mesélésben dolgozta fel sérelmeit. A háborúról is sokat mesélt, valamint a román iskolában szerzett tapasztalatairól, ahol nem beszélgethettek magyarul, különben megbüntették” – mesélte emlékeit a szerző, akinek Tanítói küldetés című versének utolsó sorai éppen erre utalnak. „Akik magyarul szólni mernek, / kukoricán térdepelnek.”

Ehhez hasonló nagyi-tapasztalatokat örökített meg az Anyanyelvápolás című versében is, amelyben szintén a román iskolában töltött emlékek törnek fel.

Tanítónk megteszi, mi tőle telhet:
közösen tanuljuk az anyanyelvet.
Noha elméletben megáll e képlet,
lehet, hogy a tanci mégiscsak téved.
Muszáj szóvá tennem, ó, doamna Didi,
hogy a gyakorlatban van egy kis bibi:
még pediglen az, hogy nálunk a mama
nem olyan nyelvet beszél, amilyet maga.

Magyari Izabella