A költő, akit elfelejtett városa
„Gyengeségem tudatában szólok hozzátok, emberek!” Ez a mondat visszhangzik bennem folyamatosan azóta, hogy először felcsendülni hallottam Tóth Jess és Sebestyén Aba torkából. Vagy még mélyebbről. Egészen biztosan mélyebbről. Mert én magam is mélyebbre szívtam ezeket a szavakat, amelyek a Király István által rendezett emlékesten hangzottak el. Az őszinteség volt az, ami megfogott. Szőcs Kálmán sorai megzenésítve, vagy csak egyszerűen felolvasva a mai ember szavai. Azé az emberé, aki ott ül az Underground terem színpadán, reflektorfényben – és emiatt magányos. De ugyanúgy azé is, aki szintén ott ül a színpadon, de sötétben. De ugyanúgy az enyém is a nézőtéren, aki bár egy embermasszához tartozom, attól még egyedül vagyok a gondolataimmal. A költő szavai egyedül nekem szólnak. És mindenki másnak. Szőcs Kálmán barátja, Gálfalvi György válogatta a verseket az előadáshoz, ő azt mondja, hogy „Szőcs Kálmán sohase szűnt volna meg közösséget keresni és talán talált is volna időnként, nem állandóan.” Az est során talált
Gálfalvi György hangja elcsuklik és könny is csillog a szemében, mikor ezt mondja: „elkeserít, hogy ezen az estén ilyen kevesen voltak, és elkeserít, hogy Kálmán, amikor szeptember 18-án 75 éves lett volna, akkor egy szó sem esett se sajtóban, se rádióban egyáltalán a médiában arról, hogy itt élt egy költő, ki 75 éves lenne, és aki talán többet jelent számunkra, minthogy elfeledkezzünk róla”. Valóban többet jelent, ezt tanúsítja az igaz barát, tanúsítják a sorok, amelyek nem szűntek meg közösséget keresni.
Bevallom, Szőcs Kálmánról én sem hallottam eddig. Nem is a neve, vagy a hivatása, vagy az, hogy vásárhelyi fogott meg benne, hanem a tény hogy ma is élhetne. Illetve az a dráma, amellyel kezdődött az élete. Édesanyját elhurcolták mellőle mikor két éves volt, őt magát ismerősök rejtegették. Csoda hát, hogy költészetének egyik alapmotívuma a közösségre való vágyakozás?
Az előadás során begyűjtött energia, dallamok, élmények öleléséből nem akartam kirohanni. Lassan, hogy el ne hagyjam őket vonultam kifelé a teremből. Ekkor megütötte a fülemet egy felháborodott mondat: „ez a város nem érdemel semmit, hogy érte tegyenek” – hangzott el a Gálfalvi Györgyéhez hasonló csalódottságú kijelentés.
Valóban nem érdemel semmit. Ahogy az ember sem érdemel semmit. Így azt sem, hogy akaratán, hibáján kívül magára hagyják. Sem két éves korában, sem hetvenöt évesen
A színház előcsarnokában a halovány fényben a vásárra előkészített kötetek között haladtam el. Azon gondolkodtam, hogy pár nap múlva lesz olyan könyv, ami még mindig itt lesz, mert nem vették meg. Ahogyan olyan is lesz, amit valamely otthon polcára száműznek. Az alkotás, ahogy az alkotó is, egymagában gyenge. A magányával magára van utalva – mondaná a költő, aki abban is biztos volt, hogy az „én” mögött mindig van egy „mi”. Ezért van a Könyvvásár is, azt hiszem, hogy legyen közös pont, hogy legyen egy tér, ahol legalább az évfordulós alkotók egy kicsit szóba kerülnek. Ahol a magányos tömeg, legalább pár napig nem marad magára
Hamar Mátyás Ruben
