A spekulatív fikció a világunk – Moskát Anita interjú

Moskát Anita író, biológus végzettséggel. A történeteiben gyakran foglalkozik társadalmi kérdésekkel, mindezeket fantasy elemekkel átszőve, különleges világokat teremtve. Munkásságát számos díjjal jutalmazták, két alkalommal nyerte el a Zsoldos Péter-díjat.

Kérdezett: Szabó Eszter

Szerinted a te történeteid betalálnak a spekulatív fikció műfajába?

Lazán értelmezve spekulatív fikció minden, ami beemel valamiféle valóságon túlmutató elemet. A sci-fi ezt tudományosan is magyarázza, a fantasy nem, viszont logikus rendszert épít köré, a horror vagy weird már nem rendelkezik logikus rendszerrel, és pont a rendszer hiánya, a bizonytalanság okozza a szorongást. Ezek most nagyon szabad kategóriaértelmezések, és léteznek mindenféle hibridek, engem ezek érdekelnek a legjobban, a nehezen kategorizálható és határsértő művek. Írás közben sosem egy zsáner felől indulok, nem úgy állok neki, hogy „írok egy fantasy-t”, de a szövegeim tartalmaznak spekulatív elemeket, és van, aki a fantasy felől olvassa őket, más a szépirodalom felől, vagy bármilyen nézőpontból, és ezek nem jobb vagy rosszabb olvasatok, csak mások. Engem olvasóként sem a címkék érdekelnek, csak az, hogy valami jó irodalom-e.

Mi az, ami leginkább foglalkoztat téged íróként?

Általában az foglalkoztat íróként, ami éppen emberként is. A könyveim így kicsit időkapszulák, lenyomatai annak, mi mozgott bennem mondjuk tíz éve, de ez már nem teljesen azonos azzal, ami ma foglalkoztat. Gyakran visszatérő témák viszont a test, a feminizmus, a társadalmi egyenlőtlenségek, az ökológiai krízisek, az antropocén világkép megkérdőjelezése. Szeretnék ezekről emberi léptékben mesélni, hiába találok ki mondjuk furcsa világokat, személyes téteken és emberi kapcsolatokon keresztül vizsgálom őket. A környezet részei vagyunk, és a fantasy meg a sci-fi is ugyanúgy emberekről is szól, mint bármi más.

Miért komfortosabb számodra a novella? Szerintem brutálisan szép regényeket írsz. Legalábbis azzal szemben, hogy egy interjúban te ezt nevezted meg a komfortosabbnak számodra, én olvasóként a hosszabb írásaidat szerettem jobban.

Nem emlékszem, milyen szövegkörnyezetben lehetett ez, de alapvetően regényíró vagyok, már kamaszként is egymillió leütéses regényeket írtam, rögtön trilógiát, persze, erre állt rá az agyam magától. Nem a novellák felől indulok, kifejezetten kihívás volt leszűkíteni az ötleteimet erre a terjedelemre, vagyis inkább ehhez a terjedelemhez illő, kevésbé szerteágazó ötleteket találni. Ma főleg játékra használom a novellákat, kísérletezni új formákkal, stílusokkal, témákkal, amikhez egy regény sok lenne. Egy regényben benne lenni sok-sok év, monotonná tud válni, hogy mindig ugyanazzal a történettel foglalkozom, egy-két novellát megírni közben felüdülés. Beláthatóbb, vagy szabadabb, nem egy több éves elköteleződés. Az Irha és bőrt öt évig írtam, utána nagyon jólesett sok különböző novellával foglalkozni, mindig valami új ötletbe fogni.

Egyre több könyv jelenik meg az írásról – Stephen King és legutóbb Murakami is kiadott egy ilyen könyvet. Úgy tudom, hogy számodra is fontos beszélni az alkotásról, annak folyamatáról, esetleg a buktatóiról. Miért fontos szerinted az, hogy az emberek tudatában legyenek annak, hogy az írók mivel küzdenek? Tabunak számít szerinted még mindig ezt a szakmát nagyobb mértékben boncolgatni?

Sokáig élt az írókról az a kép, hogy született zsenik, akiket csak úgy magától, mint egy külső erő, megszáll az ihlet. Nem tűnt „munkának” az írás, sokan azt is vitatták, tanítható és tanulható-e az írás. Pedig ez más művészeti ágakban nincs így, teljesen természetes, hogy a csellista évekig gyakorol, és a Zeneakadémián végez. Az író hangszere a nyelv és a történetmesélési eszközök, amiket ugyanúgy meg lehet ismerni, mint egy hangszer húrjait. De hogy hogyan nyúl a húrokhoz, azt már sokféle módszerrel teheti. Az alkotófolyamat rettenetesen egyéni, nincsenek kötelező megoldások. Ezért is szeretem, ha minél több író elmeséli a sajátját, mint egy lehetséges módot, de nem mint kizárólagos utat.

Más nyelveken, például az angolszász irodalomban több évtizedes hagyománya és eszköztára van a műfajnak, amiben alkotsz. Magyar nyelven mennyire jelent kihívást még mindig az úttörőkhöz tartozni?

Itthon is sok hagyománya van, a sci-fi például a Galaktika és Kuczka Péter köré szerveződött aktívan. A fantasy később terjedt el, a kilencvenes években például hatalmas felfutása volt a szerepjátékhoz kötődő irodalomnak. Ami az utóbbi egy-két évtizedben történik, az inkább egy bővülés, egyre színesebbé válik a piac. A sci-fi, a fantasy sokféle lehet, megjelennek alkategóriák, egyre több a határsértő mű, valamint egyre több az összefonódás a szépirodalom területével. Nálunk rengeteg angolszász SFF késve jelent meg (sok még most sem jelent meg), így késve is hatott az itthoni alkotókra. A hazai spekulatív fikcióban még rengeteg a lehetőség.

Miért olvasnak szerinted fantasy-t, sci-fi-t az emberek, illetve aki nem, miért nem?

Csak a saját nevemben tudok nyilatkozni, mások motivációját nem ismerem. Én szeretem, ahogy a spekulatív fikció a világról gondolkodik, görbe tükröt tart ismerős problémák elé, új megvilágításba tud helyezni régi kérdéseket, és ez nagyon frissnek és szabadnak hat. A világ a valóságban is furcsa és nehezen kiismerhető hely. Elég harminc percet böngészni a híreket, és értjük. A spekulatív történetek ezt az idegenséget és kiismerhetetlenséget remekül meg tudják ragadni, és számomra ezek a történetek nem valóságtól elrugaszkodottak, hanem éppen értelmezők. De persze sok okból lehet SFF-et olvasni és nem olvasni, és nem minden spekulatív fikció reagál a valóságra, az eszképizmus is ugyanolyan fontos tud lenni.

Nem csak írsz, hanem ajánlasz is könyveket az Instagram profilodon. Milyen célt tudnál megfogalmazni ezzel kapcsolatban magadnak?

Ezek főleg lelkesedésből születnek, ha olvasok valami csodálatosat, nehéz magamban tartanom, és öröm, ha mások is tudnak hozzá kapcsolódni, a közös könyvek szeretete összehozza az embereket. Sokfélét olvasok, szépirodalmat, spekulatív fikciót, képregényeket, non fictiont, ezért az ajánlók is vegyesek. Futott egy tematikus sorozatom fantasyről, hogy megmutassam, mennyire színes terület ez irodalmilag, milyen sokféle szöveg tartozik ide, de annak sem volt célja átfogó képet nyújtani, inkább a kedvenceimet vettem elő. Az Instagram nekem személyesebb felület, másként írok oda, mintha mondjuk egy folyóiratban írok egy könyvről.

Milyen könyvet tudnál ajánlani most a könyvvásár olvasóinak?

Most fejeztem be Nick Cave és Sean O’Hagan beszélgetős könyvét, a Hit, remény és vérontást, ami csodálatos volt, Cave egyenessége és őszintesége megkapó, sokszor vicces és nagyon bölcs, különösen ajánlom alkotóknak, sokat beszél benne a dalírás körüli nehézségekről, ami nem sokban különbözik a prózaírás nehézségeitől.