Írók, relikviák, emlékek



Az újév egyik legnevetségesebb, de egyben szomorú híre, hogy a regátiak, illetve a román média felfedezte, Székelyföldön kétszer köszöntik az újévet. A jelek szerint nem sokat változott a világ arrafelé azóta, amióta Osvát Kálmán a húszas évek elején bejárta Óromániát abból a célból, hogy megismerje az országot, amelyhez Erdély került, és magyarsága a polgára lett. Románia felfedezése című útleírásában arról számol be, hogy a regáti átlag román ember gyakorlatilag semmit sem vett észre az egészből, élte addigi életét. A mai annyit talán mégis tud már, hogy ott magyarok is élnek, és lehet őket pl. gyűlölni másságukért. No, ennek az erdélyi magyarságnak, amely mellett élnek oly hosszú évszázadok óta, olyan múltja van, amiből bőven építkezhet a jövőben. Közösségének, magyarságának megerősítésére kötelezi ez a múlt. De elsősorban arra, hogy önmagát megismerje. Az utóbbi időben mintha megszaporodott volna azok száma, akik jobban odafigyelnek erre, és már nemcsak az arisztokrácia hagyatéka, hanem az is érdekli, hogy közeli és távolabbi környezetéből kik azok az egyszerű sorsból érkezett jeles emberek, akiknek neve megmaradt a történelemben s az emlékezetet őrző lexikonok lapjain. Nem árt olykor fellapozni, és erőt meríteni. Csak a Magyar Életrajzi Lexikonban (1000–1990) a T betűig 1579 olyan erdélyi illetve innen elszármazott jeles embert találtam, aki része Ajtonytól errefelé az egyetemes magyar kultúrának, tudománynak, politikának, sőt, nélkülük el sem képzelhető. És itt most nemcsak Erdély fejedelmeire gondolok, hanem pl. Knöpfler Vilmosra, aki az első kórházat alapította Vásárhelyen, vagy a Marosvécsen 1752-ben született Szacsvai Sándorra, az első magyar publicistánkra, Pókakeresztúrról Székely László egyenesen Mária Terézia magyar testőrségébe került, de a Nyárád menti Szentgericéről Gál Kelemen, Jakab Elek, Backamadarasról Gergely Lajos, Lukafalváról Gergely Sámuel nevét őrzi a lexikon. Szentgyörgyi József (Weisz) orvos Erdőszentgyörgyről, (1824–1901), a magyar meteorológiai kutatások úttörőinek egyike. Széles Erdélyországban, és most a Bánátot és Partiumot, Máramarost is ide értem, olyan emberek dolgoztak és tanultak, akikből bőven tellett a mai anyaországba, sőt a világ minden sarkába, el egészen Tibetig vagy Amerikáig. Mindenik megérdemelne egy apró jelet szülőföldjén, s akkor talán a románság és médiája is rádöbbenne, hogy bizony nekünk, székelyeknek az egy olykor miért kettő.





További hasonló könyvek


Gyémántmozaik

Az író megpróbálja magát otthonossá tenni azokban a világokban, amelyekről beszámol, amelyekbe menekül vagy amelyekben otthonra lel. Ebből a szempontból az életrajzi történet, a mitológia, a történelem vagy a fantázia világa egyaránt személyes belső térré válik, akár meséli az ember, akár olvassa. Annyiban igaz csak, amennyiben elhiszi és el tudja hitetni történeteit, de ne feledjük, […]

Eszményért, hitért, életért

SZŐCS JUDIT nyugalmazott matematika–fizika szakos tanár 1939. június 23-án született Kolozsváron. Középiskoláit szülővárosában végezte (1955) a mai Apáczai Csere János Líceumban; a Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet (1959). Az Ady–Şincai-líceumban laboráns (1959–60), 1960–64 között a Matematikai és Fizikai Lapok szerkesztője-titkára volt. 1964 őszétől 1996-os nyugdíjazásáig különböző kolozsvári líceumokban, általános iskolákban, szakiskolákban tanított, köztük a Brassai […]

Egy kőszedő meséi

Román Elemér igazi elbeszélő, csodás mesélő. Olykor-olykor mintha a mindenki által ismert magyar népmeséket olvasnánk. Szabó Gyula hangján halljuk magunkban a történeteket, a történéseket, és egyre kíváncsibbá válunk, hogy főhősünk szerencsével jár-e vagy elbukik a fátum által neki kijelölt úton.