„A könyvek között valamitől mindannyian jobb emberek leszünk.”

Káli Király István válaszol Csatlos Tünde kérdéseire

Egy város, ahol minden ősszel a könyvek veszik át az irányítást. Egy hely, ahol három napra mindenki könyvmolynak érezheti magát. És egy ember, aki már 30 éve szervezi ezt az eseményt. Káli Király István alapító, főszervező nosztalgiázik a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kezdeteiről, mesél a legizgalmasabb pillanatokról, kihívásokról, arról, hogy miért érzi úgy, hogy a könyvek között mindannyian egy kicsit jobb emberré válunk, és miért tartja élete egyik legnagyobb ajándékának azt a rendezvényt.

30 éves idén a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. Ez kiváló alkalom visszatekinteni, nosztalgiázni. Hogyan emlékszik vissza az első könyvvásár hangulatára? Mi az, ami eszébe jut a kezdetekről?

Először is néhány szóban arról, miért tartottuk fontosnak megrendezni az első vásárt. Az erdélyi magyar könyvkiadás igencsak gyerekcipőben járt a múlt század ’90-es éveinek elején, sok volt a kontár, aki viszonylag könnyű jövedelem-lehetőséget látott a könyvekben, miközben azzal a hamis elképzeléssel élt, hogy a papírra nyomtatott betű valamilyen könyvnek látszó tárgy alakjában összefogva már könyv. És mert az erdélyi embereket előtte a hatalom közel két évtizeden át megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy egyáltalán magyar nyelvű kiadványokhoz jussanak, amit ők könyvnek láttak – és akkoriban már volt ilyenből elég, hiszen a fordulat után a magyarországi kiadók is Erdélybe ürítették az eladhatatlan készleteiket –, azt gondolkodás nélkül megvásárolták. Szükség volt tehát arra, hogy az erdélyi magyar könyvszakma egy mércét állítson maga elé, amely mentén felzárkózhat az európai könyvkiadás színvonalához, amihez elengedhetetlen, hogy az erdélyi könyvbarát, olvasó ezt megkövetelje tőle. Nem küldhettük külföldre az olvasókat, hogy vegyék szemügyre az ottani könyvek minőségét, ezért döntöttünk úgy, hogy ide hozzuk az európai könyvet. Így született meg a könyvvásár ötlete, így követte a cselekvés, és vált 1995-től valósággá. Nem volt egyszerű megszervezni, de hajtott az ambíció, hogy mindenáron előre lépjünk. El kellett dönteni, milyen jellege legyen. Legkézenfekvőbb modellként ott állt az egy évvel előbb indult Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Nem másolhattuk le, mert nem tekinthettünk el a mi teljesen eltérő viszonyainktól, az itteni polgárok életvitelének, gondolkodásmódjának másságától, vagyis a könyvigény másságától. És lényegében megdicsőültünk, mert ahogyan elgondoltuk, ahogyan megvalósítottuk, annak foganatja volt. Már az első rendezvényen várakozáson felüli érdeklődést tapasztaltunk. Ráadásul az általunk akkor választott környezet – a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnoka – egy egészen különleges hangulat kölcsönzött a könyves szemlének, ami azóta is kitart. Példa rá, hogy ma, 29 év után is működik a vásár, a marosvásárhelyiek – de már régóta nem csak ők – várják a harmincadikat, remélhetőleg majd a harmincötödiket is. Tudják, hogy értük van, nekik szól, övék az érdem nagy része, hiszen ők tartják el három évtizede azzal, hogy könyvet vásárolnak.

Van olyan történet a kezdeti évekből, amit mindig szívesen mesél, amire szívesen emlékszik?

Ami számomra maradandó emlék az első vásárról, az egészen személyes. A szervezés hevében, október elején megjelent az első gerincsérvem, amitől a bal lábam teljesen lebénult, csak dobálva tudtam járás közben használni. A vásár idejére kiváló kezelőorvosom, dr. Nagy Irén, minden nap reggelén beadott a gerincembe egy fájdalomcsillapító injekciót, hogy a folyamatos jelenlétet kibírhassam. Jönni-menni kellett, emeletre fel, emeletről le, én meg a bal lábamat csak támasztásra tudtam használni járás közben. A munkatársaim szemében három napon át ott láttam a rettegést, hogy mikor bukok el a lépcsőkön, s tőröm össze magam. Megúsztam.

Melyek voltak a legnagyobb kihívások az évek során és hogyan sikerült áthidalni ezeket?

Mindig az volt a legnagyobb gond, hogy honnan és hogyan szerezzük meg a rendezvényhez az anyagi fedezetet, amely nélkül a legjobb szándék a legelkötelezettebb, legönzetlenebb munka is értelmetlenné válik.

Mi az, ami újra és újra lendületet adott, inspirálta, hogy továbbvigye ezt a rendezvényt?

A vásár folyamatosan érzékelhető pozitív hatása az itt élők könyvigényére és közvetve az egész írott magyar kultúrára. Nem szeretném, ha fellengzősen hangzana, de meggyőződésem, hogy enélkül a könyvvásár nélkül nem csak Marosvásárhely, de jobbára egész Erdély magyarságának más lenne a viszonya a magyar nyelvű könyvekhez.

Egy 30 éves multú rendezvény formálja a közösséget, a várost is, ahol megszervezik. Mit gondol, hogyan hatott ez a rendezvény a város és a régió kulturális életére?

Ha őszintén magamba fordulok, meg kell vallanom, hogy a kezdeti reményeink fölötti módon szolgálja a városban, valamint a régióban élők kulturális igényének azt a részét, amely a könyvhöz köthető. Mert túl azon, hogy az embereknek – életkortól vagy anyagi háttértől függetlenül – az írott kultúra segítségével fogódzót kínál önmaguk kiteljesedésére, egy olyan környezetet teremt, ahol nagyon jó találkozni, beszélgetni, élményt szerezni a sokszínű és sokrétű járulékos rendezvényeken, amelyek a vásár részei, és akár el is raktározni ezeket „ínségesebb” időkre. Mindig rácsodálkozom arra, hogy odabent a színházban ilyenkor összehasonlíthatatlanul más a hangulat, mint a mindennapi élet zajlásához használt egyéb helyszíneken. Az évek során nem hallottam hangos szót, nem találkoztam ingerült személlyel, minden odalátogatót a türelem, az elfogadás, a jó hangulat, a mosoly jellemez. A könyvek között valamitől mindannyian jobb emberek leszünk.

Valamilyen módon hatással volt az Ön alkotói munkájára a könyvvásár?

Amíg a könyvvásár szervezése párhuzamosan folyt a könyvkiadói tevékenységemmel, addig nem, hiszen nem maradt szellemi energiám az írásra is. De miután 2015-ben, jóformán kényszerből, lemondtam a teljességet igénylő könyvkiadói munkáról, a vásár megrendezésének sikerélménye feltétlenül ösztönző hatással volt rám, hiszen valamennyi, 2017 óta megjelent könyvemet – szinte évente egyet – gyakorlatilag a könyvvásár lejártát és a támogatások elszámolását követő néhány hónapban sikerült megírnom.

Ha visszatekint az elmúlt három évtizedre, mire a legbüszkébb a könyvvásár kapcsán?

Természetesen arra, hogy a vásár segítségével sikerült évről évre egyre több gyerekkel, fiatallal megszerettetni a könyvet, az olvasást, na meg arra is persze, hogy a vásár eredményeként a könyv visszanyerte „a legszebb karácsonyi ajándék” státuszát.

Hogy megunhatatlan maradjon, ahogy az idei mottó is mondja, folyamatos megújulásra is szükség volt.

Valóban. És mindenkor ez volt a legnehezebb, hiszen az ember hajlamos az elkényelmesedésre, észre sem veszi és eluralkodik rajta a rutinvakság. Feltétlenül eléggé érzékenynek és hát józannak is kell lenni ahhoz, hogy valaki minderre rájöjjön, és igyekezzen elkerülni a negatív hatásait. Alaposan oda kellett tehát figyelnem önmagamra ahhoz, hogy belássam, nincs meg bennem a képesség az igazi megújulásra, amely nélkül a könyvvásár nem senyved majd a „koravén” állapotától. Ekkor, 2012-ben kértem a fiatalok, a másként látók és gondolkodók segítségét, ekkortól lépett be társszervezőként a Marosvásárhelyi Kulturális Központ csapata, és kapott új lendületet, új perspektívát a rendezvény.

Ha csak egyetlen pillanatot választhatna ki az elmúlt 30 év könyvvásárai közül, ami különösen emlékezetes, mi lenne az?

A 2000-es évek közepén egyik alkalommal a vásártérben jártamban-keltemben megláttam, hogy az előcsarnok emeletre vezető körlépcsője alatt 8–10 kiskamasz ül körben a párkányon és olvas. Mosolygott a lelkem, különösen azután, hogy bő egy óra múltán is még mindig ott találtam őket – ugyanúgy, olvasva. Jó irányban haladunk a cél felé, nyugtáztam magamban, és tudtam, ha tőlem függ, jövőre is lesz vásár.

Milyen érdekes, vicces vagy szívmelengető történeteket osztana meg?

Van egy történet, egy időben érdekes, vicces és szívmelengető.
2013-ban a Weöres Sándor-év kapcsán meghívtuk A teljesség felé című, az alkalomra összeállt magyarországi művészeknek a Költő szövegei alapján létrejött produkcióját. Gryllus Dániel, Sebő Ferenc, Sebestyén Márta, Palya Bea, Szarka Edina, Szalóki Ági, Both Miklós, Ferenczi György énekelőadásának zenei hátterét a Gryllus Samu vezényelte tizenkéttagú zenekar kísérte. Felemelő egy és egy negyedóra volt a színház nagytermében. Az előadás végén a művészek és a hallgatók is, a szépség iránti alázat hatására, több mint másfél percig mély és súlyos csendbe süllyedtek. Akkor egy bátortalan gyermekhang közbekérdezett: „Anyu, elaludtak?” Erre tört ki a tapsvihar, amely legalább tíz percig tombolt.

Egy ilyen kerek évfordulón, milyen érzések, gondolatok kavarognak annak az embernek a lelkében, gondolataiban, aki a kezdetekkor ott volt, a születésnél és látta felnőni a rendezvényt, 30 éven át igazgatta útját?

Hogy milyen kiváltságos vagyok. Életem egyik nagy ajándéka, hogy az erdélyi magyar közösség javára feladatul kaptam a sorstól ennek a vásárnak a kigondolását, megszervezését, fenntartását, és alkalmam volt folyamatosan gyakorolni a magamnak valamikor a felnőttkor kezdetén kiszabott elvet: Mindent csak a legjobb tudásod szerint érdemes, szabad csinálni.

Honnan van még mindig erő, lelkesedés főszervezőként részt vállalni?

Éppen abból merítem, hogy a lehetőséget egy kegyelmi állapotnak, a Gondviselés ajándékának tekinthetem.

Ha a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egy könyv lenne, milyen cím illene hozzá?

Ha egy már létező könyvre gondolok, akkor Nemess László novelláskötetének címe ötlik fel bennem: Milyen csodálatos. Ha egy magam kiötlötte címet választhatnék, akkor a nyilvánvaló oda-vissza érzelmi viszonyulás alapján azt mondanám: Ahol a szeretet otthon van.