Csütörtök, 2017. augusztus 17.
JÁCINT napja
Menü

Város arcai

Szabó Noémi

“Nincsenek különösebb sorsfordító élményeim. Azaz, vannak, talán.”

Ez hosszú történet lesz, de röviden


Ki van a tükörben

Ki van a tükörben? Úgy gondoltam, valamiféle nagyon érdekeset beszélek el. Az életről, az emberről, a világról, melyet, egyértelműen, nem ismerünk.

Ehelyett csupán egy tükröm van. Az mindenkinek van. Fiatal vagyok még. Talán túlságosan is. Illetve ahhoz, amit én itt most szeretnék. Nincsenek különösebb sorsfordító élményeim.

Azaz, vannak, talán. De nem tudok róluk, úgy igazán, véleményt nyilvánítani. Úgy értem, nem igazán ismerem fel őket. Kis dolgok, nagyok, mint a bors, ugye. De nem érdemesek arra, hogy regénybe, versbe, drámába (lehet az komédia is) kerüljenek. Vagyis könyvbe ne.

Mást találtam ki. Magamról beszélek. Nem érdekes, talán. De az egyetlen “dolog”, amit úgy, ahogy, viszonylag ismerek.

Hang

Néha csodálkozom, hogy én én vagyok. Látom magam egy fényképen, az még nem olyan vészes. De a videó már brutálisabb. Látni, talán külső szemmel, de ebben nem vagyok egészen biztos, magunk, ahogy táncolunk, beszélünk. Nagyon furcsa. A hang, ami a legkülönb reakciót váltja ki belőlünk. Miért olyan, amilyen? Az enyém? Ez lennék én?

Ilyenkor nem ismerjük fel saját személyünket (csakhogy ne írjam: önnön). Talán a legrémítőbb érzés: ne ismerd föl önmagad.

Arc és más is

Szükségtelen részletezni. Mégis megteszem.

Nem vagyok mindig biztos, hogy akit látok, ugyanaz a személy, mint, amit, akit “érzek”. Érdekes élmény. Önmagad lenni. A “szószerintibb” értelemben. Érdekes létezni, élni természetesen még élvezetesebb. Gondolkodni, hab a tortán, krém a tortán, a krém krémje, értik a lényeget.

Képzeljük el, milyen káosz lenne bennünk, létünkben, ha minden vegetatív folyamat tudatos lenne. Ha átélnénk, részletesen, felismerve az emésztést, szívdobogást, légzést. Igen, az emésztés az első. Ha belegondolnánk, mi is játszódik le bennünk minden pillanatban. A természet azonban valóban csodálatos. Csodálatos. Csillog a szó, ahogy leírom. De sajnos kell ilyen szavakat is használni, ha megérdemlik.

Szerencsénkre undorodunk a béltől. Félünk a vértől. Nem szívesen boncolunk szemet. Tisztelet a kivételnek. A tanulság? Talán, néha, mégis jó tudatlannak lenni. A találó szó az ignorant lenne. De nem lehet, mert nem az anyanyelvem.

Nyelv, nem testrész

A nyelv ugyancsak problematika. A problematika szó jól néz ki.

Nagy emberek érdekes vitái találták a nyelvet megfelelő témának. Vagyis a nyelv és a gondolkodás problematikája. Melyik van előbb? A tyúk, vagy a tojás? A gondolkodás, vagy a nyelv? Kosztolányi kitűnő szószóló lenne, de most nem lehet itt. Vajon a különböző anyanyelvű emberek különbözőképpen gondolkodnak? Lehet, hogy innen ered egy nemzet “temperamentuma”? Mert el kell fogadnunk, hogy meghatározó tényező az, ha valaki spanyol, vagy sem. Lehet, hogy létezik lagymatag spanyol, de a spanyolok nem azok. Mégha egy ember alkotja a csoportot, akkor sem (ez elmélet, nem konkrét kijelentés). Nos, lehet, hogy itt a titok nyitja (?). Ezért létezik a lefordíthatatlan-jelenség.

A nyelv csodálatos. Újból a szó. De megérdemli.

Stílus

Nem öltözködési, de lehetne az is. Gondoljanak, amire szeretnének.

Ki dönti el, hogy milyen a jó stílus? Egyáltalán létezik ilyen társítás? Jó stílus?

Milyen az irodalmi? Milyen az elfogadható? Egyértelműen nem kérdésekkel teli. Legfontosabb, hogy ne írjunk vulgáris szavakat. Soha, sehová. Illetve, lehet. Feltéve, ha hatást szeretnénk gyakorolni. Úgy is kifejezhettem volna magam: ha hatással szeretnénk lenni valakire. Nagy különbség? Nem, de mégis.

Az én kikötésem: ne adjanak tanácsot. Azt szeretném, ha leírom primitíven, megyek a budira 2-est végezni, nevessenek, vagy sírjanak, de fogadják el. Ez az én stílusom (tulajdonképpen nem, remélem, észrevették).

Kifele, felfele tekintünk

A megrázó pillanat: kinézünk magunkból. Vagy a fejünkből, vagy valahonnan.
Felismerjük, egyek, egyedüliek vagyunk, kicsik és jelentéktelenek. Természetesen van, aki nem úgy hiszi. Nem mindenki tudja elfogadni, hogy egyedi, de van, aki úgy véli, nem jelentéktelen. Hagyjuk rá.

Vannak nevetséges dolgok a hétköznapjainkban. Néha úgy látom, minden egy nagy poén. Igen, ez már cinizmus. Ezek olyan pillanatok, mikor talán tisztábban látunk. Mi a jelentősége egy filmbemutatónak a világűrhöz képest? Univerzum. Ez is egy jó szó. Bámulatos, mert a csodálatos közelebb áll emberségünkhöz(-hez). Nem tudjuk csodálni azt, amit nem tudunk átlátni, vagy legalább megközelíteni. Csupán a bámulat lehetséges. Keveset tudok, de annyit igen, hogy a teljes tudás lehetetlen. Ez van. Fogadjuk el.

Talán humorérzéknek nevezik az említett “tisztánlátást”. Nem tudom.

És meglátjuk önmagunk

Mások szemével. Legalábbis mi így gondoljuk.

Egész életünk azzal telik, hogy meglátjuk önmagunk, mások szemén keresztül, és próbálunk, a látvány függvényében változtatni, magunkon.
Értelmetlen, ugye? Általános emberi vész. Ironikus, hogy pontosan ez a megfeleltető viselkedés, ami rontja az esélyeinket. A célunk eléréséhez. A cél egyszerű: elfogadjanak, megszeressenek, kitartsanak. Óvjanak, és ha kell, meghaljanak, érettünk. Rendben, az utolsó mondat a hőseposzokban történik. Vagy egy díjazott filmben, vagy akárhol, ahova könny, és együttérzés szükségeltetik.

Apokrifszerűség

És a tehetetlenség azzal szemben, hogy ne viszonyítsunk mindent, mindenhez.
Az a képtelen erő, ami nem engedi, hogy ne alakítsuk élményeinket, felfogásunkat, az olvasottakhoz, látottakhoz. Mert él-e az, aki olvas? Jelent-e valamit? Bizonyára igen, de mégis. Az alap nélküli forma, igen Maiorescu, igazad volt. Mert úgy állnak a dolgok, hogy megsiratom a regényhős halálát, akárcsak egy húsvér emberét. És félek attól, nagyon, hogy az utóbbi az előző miatt történt. Félek attól, hogy, ha nem is csupán, de valamiképpen azért cselekszem úgy, ahogy, mert olvastam, láttam, hogy azt úgy kell. Szerepeket játszunk, igen. A betanult szerepeket. Félek, sok mindentől.

De leginkább a tettetett, tudatlanul tettetett érzelmektől. Nem tudom, hogy egy visszautasítás azért okoz fájdalmat (egyáltalán az milyen?), mert tudom, hogy azt kell okozzon. Nehéz, rendkívül nehéz ügy. A szavak és kölcsönvett formaságuk. Eddig mindenképp nem használtak.
És, valami mindig kimarad. Történetesen most ez: mamihlapinatapai .

Ezúttal mind a két fél mi magunk vagyunk.


mamihlapinatapai - Yucatáni maya nyelven jelentése: „egy tekintet két személy között, akiknek vágya, óhaja, célja ugyanaz, de képtelenek cselekedni, a másik fél tudtára adni ezt”

Szabó Noémi

 A nevem Szabó Noémi, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum 19 éves, volt diákja.  Tanulmányaimat a kolozsvári Babeş Bolyai Egyetem pszichológia karán óhajtom folytatni. Választásom az irodalom, illetve az emberi gondolkodás, személyiség, lélektan iránti érdeklődés miatt esett a pszichológia tanulmányozására. Véleményem szerint az irodalom és a lélektan szoros kapcsolatban állnak egymással. Kiskorom óta kedves időtöltésem az olvasás, ebből fejlődött ki az „írásszomj”, illetve később az említett bensőségesebb kapcsolatok felfedezése az irodalmi szereplők és a valóság emberei, azoknak cselekedetei, vágyai között.

Mint bármelyik alkotni szerető fiatal, én is áhítoztam írói pályára, természetesen a kezdeti bizonyosság a sikerben alábbhagyott. De most is, bármikor szívesen írogatok, olvasok, és örömmel gyarapítom irodalmi kultúrám, amiben a líceumi magyar nyelv és irodalmi tantárgyversenyek sokat segítettek.