Csütörtök, 2017. május 25.
ORBÁN napja
Menü

Város arcai

Dávid Panna

“A story has no beginning or end; arbitrarily one chooses that moment of experience from which to look back or from which to look ahead.(Graham Greene)”

Szavak és rezdülések

 

„Miattam ne aggódj, vagány kislány vagyok.

 A cipőmet is magam kötöm meg!”

(A Herkules c. rajzfilmből)

1.

Nézlek, ahogy alszol. Eszembe jut legutóbbi veszekedésünk. Hozzád vágtam Petőfi Sándor összes költeményeit. Aztán sírtam. S te csak bámultál. Álltál, és nem volt mondanivalód. Egyre gyakrabban fordul ez elő. Régen átöleltél, bocsánatot kértél, s azt mondtad, szeretsz. Ma már csak állsz ott, s várod, hogy abbahagyjam a zokogást. Azután én elmegyek mosogatni, s te behúzódsz az irodádba. Mosogatás közben aztán a könnyektől homályos szemmel elvágom a kezem. Felszisszenek, de nem tesz semmit. Te észre sem veszed. Semmit sem veszel észre. „Csak hálni jár beléd a lélek.” Ugyan. Nem veled van baj. Velünk. A szegfűszagú lakással, amiből hiányzik a fény és a nevetés. Mindig félhomály van. Néha azt várom már, hogy kukacok és hangyák másszanak ki a szőnyeg alól. Hiányzol.

Felébredek, s te könyöködre támaszkodva nézel. „Jó” reggelt!

 

2.

Marcel Proust À la recherche du temps perdu

Az À l'ombre des jeunes filles en fleurs-t olvastam – második kötet – egy kis New York-i kávéházban, a nevére nem emlékszem, életemben először és utoljára jártam ott. Emlékszem, arra gondoltam, talán amíg itt vagyok, tényleg rá kell szoknom a kávéra – a teának esővíz íze volt. Aztán megjelentél te. Harmincas éveiben járó, sármos New York-i férfi, kinek ősei valaha talán Dél-Amerikában éltek. Két asztallal arrébb ültél le, s attól a perctől fogva, hogy megpillantottál, többé nem vetted le rólam a szemed.

A nekem szentelt figyelem nagyon hízelgő volt, de fél óra után azon kezdtem töprengeni, miért nem szólítasz már meg. Azon gondolkodtál, hová valósi lehetek, mint később elmondtad, mert bár NY-ban a világ minden tájáról élnek emberek, volt bennem valami titokzatos és megfoghatatlan, mint később kiderült, egy kis európai szín és illat, ami piszkálta érzékszerveidet. Mikor ezt múltkor elmondtad, megkérdeztem, hogy tényleg soha nem találkoztál-e még európai nővel. A válasz – behízelgő, mégis természetes (mert „én ezt hozom ki belőled”): I have never met anyone like you.

Fél óra után, a szemem sarkából láttam, odaszólítottad a pincért, ő bólintott, majd elvitte a cukortartót. Néhány percre rá felemelkedtél, s az asztalomhoz léptél: Excuse me, could I borrow some sugar?

Átvillantazagyamon, hogy ha Amerikában tényleg így udvarolnak a férfiak, akkor talán átugorhatnának hozzánk tanulmányi útra, ellesni néhány trükköt. De ki tudott volna ellenállni egy olyan mosolynak? Így hát visszamosolyogtam, s odatoltam a cukrot (Of course, darling, anything for you).

 

3.

Könyvtárból jövet bementem az antikváriumba, s megvettem Gogol Köpönyegének egy igen szép kiadását. Nem maga a könyv ragadta meg a figyelmemet, hisz nem olvasok orosz irodalmat magyarul, sokkal inkább, amit benne találtam.

Kedves!

Az utóbbi napokban – találkozásunk elkerülhetetlenül felkavart bennem valamit – sokat gondolok rád. Rád, és a helyzet bosszantó voltára. A Te bosszantó voltodra. Megszokássá vált szeretnem téged. De milyen érzések ezek? Szerelem? Szeretet? Makacs ragaszkodás? Esetleg kényszeredett kísérlet büszkeségem megőrzésére? Ellentmondás az egész. Minden egyes nappal, amikor Úgy gondolok rád, megalázom magam saját magam előtt. És mégis… Persze, ha egy nap végre kellenék neked, véget érne a játék. Napokig, talán hetekig élvezném a helyzetet, s azután megunnálak. S te attól tartasz, túlságosan szeretlek. Óvni akarsz a csalódástól. Ó, ha jobban ismernél, ha tudnád, hogy attól félek, sosem tudok majd igazán szeretni. Bárcsak tudnám, mit védesz: engem, mert mindannak ellenére, amit mondasz, szeretsz, vagy csak a lelkiismeretedet. Bárcsak összhangban lennének szavaid tetteiddel.

És bárcsak, bárcsak egyszer teljesen őszinte lennél velem, anélkül, hogy bármilyen következménytől tartanál…

            Örök „rajongód”,      

                                                            V. N.

1980. augusztus 27.

A borítékon nem volt bélyeg, megcímezve sem volt. Valószínűleg soha nem küldték el. Vicces, hogy az Élet már nem tud újat kitalálni. Hiába, az emberek oly sokfélék, mégis oly egysíkúak. Talán kijavítom a monogramot, a dátumot, s elküldöm Neked.

 

4.

Zuhanyzás közben az a szörnyű gondolatom támadt, hogy talán soha nem leszek boldog. Nem a szó konkrét értelmében, csak nem úgy, ahogy én képzeltem mindig. Olyan érzés volt, mint amikor végre meglátsz valamit, amit hosszú időn át kerestél, pedig végig az orrod előtt volt. Nyomasztó gondolat, de csöppet sem meglepő.

Másnap szóltak, hogy interjút kellene készíteni valami irodalomkritikussal. Soha életemben nem hallottam róla. Fiatal, azt mondták. Nincs tehetsége az íráshoz, ezért életét mások munkáinak kritizálásával tölti. Legújabb munkájában Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényét vizsgálja. Kissé bosszús voltam. Szeretem azt a regényt.

Egy kisebb könyvet adtak, olvassam el, tudjak meg rólad mindent, amit tudni lehet, amit tudni szükséges. Nem volt kedvem az egészhez.

Mindent megrágtam. A regény elemzése érdekes volt, de nem megfogó. Stílusa kissé száraz, fölényes. Volt benne egy leheletnyi beképzeltség, irónia, mely kissé enyhítette, de nem győzte le a megelőlegezett ellenszenvet.

Egy hét múlva felöltöttem a fix mosolyomat, s türelmetlenül vártam, hogy lejárjon az egész. Aztán megláttalak, s a fix mosoly hirtelen teljesen őszintévé változott.

Mindennek már 3 hónapja. Most visszamész Párizsba. Talán soha többé nem látlak. Majd olvasok rólad, vita tárgya és tananyag leszel. Én pedig mosolyogni fogok, akárcsak azon az első napon.

Ma zuhanyzás közben arra gondoltam, remélem, boldog vagy, és remélem, élnek még hozzád hasonlók odakint.

 

5.

Tegnap láttalak először. Én az erkélyen ültem, Dosztojevszkij Félkegyelműjét olvastam. Megálltál a tömbház előtt, s felfele néztél. Valakinek intettél, s néhány perc múlva egy férfi jelent meg melletted. Kezet fogtatok, átadtál neki valamit, aztán felültél egy motorra, s néhány másodperc múlva már eltűntél az utca sarkán.

Szeretnélek megtalálni. Hol kezdi az ember az ilyesmit? Felmennék hozzá megkérdezni a neved, de mit gondolna akkor rólam? Honnan tudjam, hogy mindez számít-e, vagy csak egy idegen vagy az utcáról? De ha mindez fontos, akkor talán úgyis látlak még, különösebb beavatkozás nélkül.

Elteszem ezt arra az esetre, ha egyszer tényleg együtt lennénk. Tudd, hogy milyen hatással voltál rám már az első alkalommal. Jót nevetünk majd rajta.

 

Megjegyzés

Megtaláltam. Nem számított. Azért megtartom, két okból:

1.      Az első benyomás igenis fontos

2.      A második még fontosabb

Dávid Panna

Dávid Panna vagyok, 19 éves lány Marosvásárhely mellől, egy kedves kis faluból. Négy évig Marosvásárhelyen tanultam matematikát és informatikát, de az irodalom az, ami mindig vonzott, ezért is folytatom tanulmányaimat Kolozsváron a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar-Orosz szakán. Az irodalom tulajdonképpen csak az egyik azon dolgok közül, melyek foglalkoztatnak, a művészetek és kreatívitást igénylő „tudományok” általában érdekelnek. Írással elemi iskolás korom óta próbálkozok, remélem, hogy egyszer a hobbi hivatássá növi majd ki magát.