Péntek, 2017. szeptember 22.
MÓRIC napja
Menü

Margó

Péntek, 2012. február 17. | Farkas István

Tánc


A magyar–román viszonyok kérdésében Marosvásárhely mindig a frontvonalon volt. Nem megyünk vissza nagyon az időben – még a „fekete márciust” sem emlegetjük (mert az emlékezés nem azt jelenti, hogy folyamatosan ismételünk valamit...) – de könnyedén megállapíthatjuk, hogy az együttélés nem volt mindig fenékig tejfel, és nem volt mindig a lehető legbékésebb. Sőt... Azonban a párbeszédet gyógyírként használták.

De most nem azért írunk, hogy felemlegessük a múltat.
Beszéljünk inkább a jelenről, hisz két fontos, magyar–román interakciót implikáló esemény zajlik Marosvásárhelyen, és nem is akárhol, hanem intézményi szinten. Az egyik a nagyon várt, ma bemutatott Carmina Burana-előadás, a másik a senki által sem várt, 2-es iskolában zajló konfliktus-felpörgés.

A 2-es számú Általános Iskola, magyar nyelvű adománylevél iktatását elutasító, rendőröket kihívó igazgatónője, illetve a békés szándékú adományozót megbírságoló rendőrök új síkra emelték az interetnikus konfliktus fogalmát. Talán mindenki egyetért azzal, hogy kevés erkölcstelenebb cselekedet van annál, mint megragadni az összes, rendelkezésünkre álló eszközt arra, hogy érvényesítsük múlandó hatalmunkat azon célból, hogy a lehető legjobban megalázzunk egy embert – és általa a közösséget, amelyet képvisel (szülői bizottság, marosvásárhelyi magyarok, erdélyi magyarok stb.).
Az ominózus igazgatónő megbukott a kisebbség iránt érzett toleranciából, de általános emberszeretetből is.

Nem tudjuk, hogy utasításra cselekedett-e, vagy saját kezdeményezéseképpen fújt rá a vásárhelyi román–magyar konfliktusok hamvadó parazsára, de akárhogy is történt, félelmetes esemény zajlott le.

Emellett a Nemzeti Színházban szinte precedens nélküli együttműködés során megszületett a Carmina Burana – román rendezővel, magyar és román színészek közreműködésének köszönhetően. Az együtt táncoló román és magyar művészek, a román direktor utasítását szó nélkül követő magyar színészek, a magyar színészek szakmai előmenetelét segítő román rendező mind-mind jelesre vizsgáztak toleranciából. És ha csak röpke másfél órára is, de mindenképp feledtetik azt, ami a kettes iskolában történt. És talán megakadályozzák azt, ami ezek után történhet.
Úgy tűnik ugyanis, hogy a művészet jelentősebb „békítő erővel” bír, mint a közoktatás – nem beszélve az adminisztrációról meg miegyebekről.

Azonban nem biztos, hogy mindenki úgy akar táncolni, ahogyan mások fütyülnek neki... A színházban ez működik, mert, úgy néz ki, a művészet olyan közös, nyelveket meghaladó erő, amely előtt eltörpülnek az amúgy is kisszerű nacionalista kifogásokon, de rémisztő az, hogy iskolákat bíznak olyan emberekre, akikben sem a párbeszédkészség, sem a tolerancia legkisebb jelét sem fedezhetjük fel... A 2-es iskola igazgatónője szerette volna, ha az irodájába belépő illető úgy táncol, ahogy ő kommandírozza. Az nem volt rá hajlandó, így elhívta a hatóságokat, hogy azok húzzák el a nótáját. És lőn...

Az „előadásnak” azonban még nincs vége, bármilyen hevesen is tapsolnak, mell- és vállveregetnek, nyilatkozgatnak, cikkezgetnek stb. egyesek és kettesek.
Sőt... Félő, hogy csak most kezdődött el.