Kedd, 2017. június 27.
LÁSZLÓ napja
Menü

Margó

Szerda, 2014. január 8. | Dimény Lóránt

A székely város


Gyűlölöm a sztereotípiákat. Szeretem a székelyeket. Így, zsigerien sztereotipikusan.

A székelyekről módfelett szeretünk sztereotípiákban beszélni. Jobban, mint másokról. Ez valahogy kéri magát, mint csomafalvi a pofont az alfalvi diszkóban. Mintha nem is emberek lennének a székelyek, egyéni kis sorsokkal, mintha mindenkinek köze lenne mindenkihez, a sorsok szövevénye úgy kuszálódna össze az egymásra fölöttébb hasonlító székelyek fölött, mint fenyők gyökerei az avar alatt: ha dől a fa, szakad az egész. Szóval a székelyeket illik sztereotípiákban látni, és illik, hogy a székelyek sztereotípikus szemeken keresztül tekintsenek a világra. Persze, tudjuk, a zord kisebbségi sors ezt mindig megköveteli, mondhatni túlélési szükséglet az egy húron pendülés.

A székely ember egyedül megy, egyedül képzeli el, egyedül alkotja meg. Becsületes, derékben megtörő, magányos fenyő. A székely ember egyedül ülteti el, egyedül vágja ki. Egyedül szeret, egyedül hisz. A székely ember elhiszi, hogy ha mindenki ezt gondolja róla, tényleg olyanná válik, mint a bágyi vár: magányos, szélben porló, erejét vesztett. Annyit mondták már neki, és elmondja magáról is minden alkalommal, szikla volt valamikor, ma már kő ő, kavics. Összefog, de csak ha nagyon kell.

Legtöbbször szókimondó, máskor szimbólumokat használó. Kitartó, sértődékeny, hencegő és mélyen érző. Magának és a múltnak (csak jót) val(l)ó. A jövővel farkasszemet néző, kétkedő. Sztereotípiákat szerető. A székely magyar. A székely nem magyar.

A székelyek időnként megszámláltatnak. Valahol összegyűlnek. Áldott pillanatok azok, kivételesek. Sokan vannak olyankor a székelyek, zászlókkal, szekerekkel, lármafákkal. Szép, szimbolikus, archaikus képekben. Testben. Olykor lélekben is. Való igaz, a székelyek nem médiakampánnyal, nem interneten, nem virtualitással vagy modernkedve, hanem hússal, úgy rusztikusan, erőből szeretik. Ilyenek ők.

Vásárhely nem székely. Már nem. Nem tartja annak magát, pedig arcéle hasonlít a székelyekére. Vásárhely milyen? Nincs ma már ennek tétje, nem fontos. Pedig szerintem az kellene legyen. Vásárhelyi félig székelyként úgy gondolom, fontos fejlődési csomót oldana fel a város, ha tisztázná magával a le nem tagadható, mindenkori kapcsolódásait a székelyekkel, és erre alapozva gondolkodna a közös, és immár elengedhetetlen fejlesztések terveiről. Persze lenne még kivel rendezni mindenféle ügyeket, nemcsak a székelyekkel, de nincs arc, nincs kar, nincs szív.