Vasárnap, 2017. április 30.
KATALIN, KITTI napja
Menü

Margó

Kedd, 2013. november 5. | Dimény Lóránt

Nem konzervál, nem őriz


Nekem a szobrok a mozgásról szólnak.

Ahogy nézem, mint mozdul meg a kőarc, hogyan rezdül a rézizom, ahogy ráeszmélek, hosszasan elmerengve, hogy a sarok után elballagott hazafelé a sétapálcás költő, ellovagolt a nagymellényű hadvezér, őszi dallamok lengik be a karmester szürke tincseit, vagy egyáltalán, ráébredek, hogy nem is volt oly mogorva az a költő, a padon ülve mintha derűsebbnek tűnik, mintha lenne, mintha nem.

A szobor mozog, alakít, találkozik. Minden pillanatot összefon a hellyel, mindig más. Nem konzervál, nem őriz, a szobor továbbgondol és (át)értelmez. A szobor az időtlen hely. Egy kicsit haza.

Vásárhelyen az én szobrom a két Bolyaié: az alázat a szellemek előtt, a gondolat szürkesége, a teremtő erő. A Pont, az Origó.

Az én szobrom még Kőrösi Csoma. Ott hátul, unalmasan, árnyékba húzódva. Inspirál, ha eszembe jut, szomorkodom, ha nézem. Annyira azért mégsem tetszik, mégis működik.

Jó, hogy a helyén van Bernády. Annyira nem fotogén, annyira nem valamilyen, mégis jó az összhang, és a helye, az a napos terecske maga a csoda, a nyugtató összhang. Amúgy miért nem lehet ott megpihenni egy padon?

Borsos mintha többet érdemelne, akárcsak a megtört Kós a vízművek udvarán. A sújtásos Rákóczi mintha nem lenne odavaló, nem így. Szívesen megnézném a Márvány-tenger partján egy kővel a kezében, szívében a hazával.

Az amúgy frappáns, légcsavaros Vályit mintha bármikor szétroppantaná a várfal, elnyelné a végtelen lég. A pszeudoszféra olyan, mint a tudomány, sok munka mögötte, kopott felszín, láthatatlan, a semmibe vész.

Végül a Holokauszt-emlékmű. Talán ennek van a legsűrűbb története. Csak mesél fájón, végtelenül. Nem hagy békén. Üzen. És nemcsak a beleborzongó emlékezés, bizony a szobor ereje is teszi.

Ezek jutnak elsőre eszembe, ezek a szobrok, amelyek érdekesek, amelyekhez közöm van.

Egyértelmű, hogy Vásárhely szobor-panoptikuma vidékies. Inkább az ejt gondolkodóba, hogy nincs vízió és affinitás, a politika és a dilettantizmus itatja át erőteljesen a (nem létező) fejlesztési koncepciót. A jelenlegi városvezetésnek, teljesen világos módon, túl magas ez a léc. Elefánt a porcelánboltban.

Persze lenne még hely fémbeöntött vásárhelyieknek. Szívesen állnék meg egy utcasarkon a hulló leveleket vagy suhanó repülőt bámuló Lohinszky mellett, ülnék la az íróasztalhoz Sütő mellé, amint az elgurult tollát keresi, vagy kuporodnék fel a könyvekkel megrakott szekérre Teleki hatá mögé. De talán legszívesebben a hat egymásba karoló, elszánt férfiember arcát fürkészném ki, amint a Kiskatedrális falának dőlve, az úton túlról célzó, riadt katonával farkasszemet néznek.

Nem tagadom, ha én döntenék a városi költségvetésről, bizonyára határozatlan lennék a szobrok ügyének támogatására szánt összeg tekintetében. Lehet, hogy a sok gáncsoskodást, hozzá nem értést és rosszallást látva megkutyálnám magam, és eldönteném, inkább foglalkozzunk az élő és elesett társainkkal, mintsem a holt dicsőkkel.