Vasárnap, 2017. április 30.
KATALIN, KITTI napja
Menü

Margó

Csütörtök, 2016. április 7. | Dobrai Zsolt Levente

Vásárhely változása?


Idén először indulhat a Szabad Emberek Pártja (POL) a marosvásárhelyi helyhatósági választásokon. Ehhez azonban a városi választókerületnél bejegyzett szavazásra jogosultak egy százalékának támogatására van szüksége. Ezért aláírásgyűjtő kampányba kezdett és sokan (magyarok és románok egyaránt) figyelemmel kísérik a fejleményeket. Ugyanis a rendszerváltás óta, a fekete március óta ez az első olyan politikai csoportosulás, mely nem etnikai alapon szerveződött, hanem tagjait inkább a civil szerepvállalás és az ehhez kapcsolódó sajátos („radikális centrista”) politikai attítűd késztette arra, hogy összefogjanak. Elmondásuk szerint maga a pártalapítás is pusztán egy formális eszköze annak, hogy a helyi közösség érdekeit a városi tanácson keresztül is képviseljék. Dan Mașca, a párt elnöke, többször kifejezte, hogy nem áll szándékukban az országos választásokon indulni, ugyanis elsődleges céljuk a nagy pártok helyi politikai monopolhelyzetét megtörni és bevezetni a közbeszédbe és a közügyek adminisztrálásába olyan gondolatokat, magatartásokat és gyakorlatokat, melyekre Marosvásárhelyen eddig nem volt példa.

Az már önmagában figyelemre méltó, hogy a csoportosulás soraiban román, magyar, szász és állítólag cigány nemzetiségűek is szerepelnek úgy, hogy ezt az egyelőre még aránytalan sokszínűséget hangsúlyosan vállalják, mitöbb a párt (melyet tagjai valamiért már most előszeretettel neveznek mozgalomnak) arculatát és programját erre a partikularitásra építi. Elég ha a huszonhat évet késett „Tolerancia Kiáltványra” gondolunk – ami tulajdonképpen egy átlagos populista szórólap, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy felülről vezényelt etnikai konflikus feldolgozatlan múltjával terhelt város nyilvános terében előállt egy olyan politikai alakulat, mely a megbékélés esélyét megvillantó nyelven kezdett el beszélni. Nem mellékes, hogy felváltva két nyelven. Például a használt nyelv szintjén az alá- és fölérendelő viszonyokat kifejező „kisebbség” versus „többség” kifejezések a fel nem dolgozott sérelmekre hatnak folyamatosan előidzéve egy egyszerre létező és nem létező konfliktust. Erre a – nyelvben működő – problémára a „kiáltvány” úgy reagált, hogy (részben) feloldotta e feszültségteli és erőviszonyokra utaló megkülönböztetést többség és kisebbség között azáltal, hogy a városra a két (nyelvi, etnikai) többség városaként hivatkozott. Lehet-e ez egy viszonyulási pont a jövőre nézve, mondjuk közös ügyeink megközelítésének alapvető szempontja? Meglátjuk.

Kétségtelen, hogy egy olyan egyedi képződményről beszélhetünk, mely nem az általában ismert, hagyományos pártszerveződés országra (vagy akár régióra) szóló elképzelésével jött létre, sem nem apellál valamelyik „történelmi” politikai ideológiára. Ez utóbbi viszont nem jelenti azt, hogy nem körvonalazható az a politikai-ideológiai mezőny, melyhez ez a párt mégis tartozik. Annak mentén, amit a tagok külön-külön elmondtak és tevékenységeik köréből (Mașca, Hegheș, Varga, Hermann stb.) megtudhattunk megállapítható, hogy egy olyan lokális pártba tömörülő társaságról van szó, melyet elsősorban kisebb-nagyobb vállalkozások tulajdonosai alkotnak és nézeteikre nagy vonalakban a radikális polgári demokrácia meghonosításának szándéka jellemző. Pontosabban az első romániai kommunitárius párt születésének vagyunk szemtanúi. Nemrég hallhattuk Sabin Gherman România de la A la Z műsorában, amint Dan Mașca magára vállalja ezt a jelzőt. No, de mit jelent a kommunitarizmus?  

Bár névleg eszünkbe juthat róla a kommunizmus, ehhez annyi köze van, hogy a kommunitárius eszméket kifejtő gondolkodók a korai utópista szocialisták (John Goodwyn Barmby, Robert Owen, Charles Fourier) és utilitaristák (Jeremy Bentham, John Stuart Mill) irodalmi és politikai tevékenységéből merített megfontolások mentén fogalmazták meg a klasszikus liberalizmus egyénközpontú doktrínájával vitába szálló álláspontjaikat. Szóval előfutáraik e két irányzata is mindössze néhány ponton egyezett Engels és Marx nézeteivel.   

Az igazságosság és a jó kormányzás, valamint a szabadság elméleteinek klasszikus liberális vagy bizonyos etatista hagyományaiban azt kifogásolják, hogy túlzottan individulista és ebből adódóan képtelen felismerni az egyén közösség általi meghatározottságának szerepét. A vád ugyanaz a központosított államban gondolkodókkal szemben is, amikor a helyi, regionális közösségeket korlátozzák politikai hatalmuk (melynek része etno-kulturális identitásuk megélése és elismertetése) gyakorlatában azáltal, hogy teljesen alárendelik, vagy kisajátítják intzéményeiket egy centrum döntésein keresztül. Noha mindez éppen azért lehetéges, mert az a modern állam, mely az egyént és csakis az egyént tekinti törvényeinek jogalanyaként azokat a kollektív jogokat, melyeknek valamilyen identitáshoz kötődnek (osztály, nyelvi, szexuális orientáltság, regionális stb.) nem ismeri el – ez most hosszú történet volna, ebbe most nem érdemes belemenni.

Ami azoban rendszerint meggátolja a kommunitaristát abban, hogy az individualizmus vagy akár a kollektivizmus kimerítő kritikáját nyújtsa az éppen értékkonzervativizmusa, ami teljesen összefügg társadalmi pozíciójával. Tudomásul veszi ugyan a modern társadalmakban működő elidegenedést és anómiát (a korábbi normák feloldódását), meleyek a politikai közösséget nemhogy átalakítják, de létében fenyegetik, arra mégsem vállalkozik (nem vállalkozhat?), hogy annak többszörösen összetett okait tárja fel, vizsgálja meg. Ezért nem lehet soha a szó szoros értelmében rendszerkritikus (párt/mozgalom), pusztán mérsékelt reformista. Belátja, hogy egy közösség vagy társadalom értékek nélkül kormányozhatatlanná válik és gondja a tradíció, az értékek „felélesztése” (lásd transzilvanizmus) iránt, mintha inkább ezen aggodalmából fakadna, semmint a teljes politikai szabadság, egyenlőség és testvériség megalapozása iránti elköteleződéséből.

Azt láthatjuk, hogy a lokalitás kultúrájának, a helyi történetek és azonosságtudatok piactérre vitelét javasolják miközben a tolerancia korántsem helyes és pontos narratíváját üzleti szempontok szerint kívánják elfogadtatni és értékesítini. A tordai diéta 1568-as vallásbékéje nem képezheti „mesék” tárgyát, ahogy az 1989. utáni anti-kommunista diskurzus sem. Szerencsésebb volna, ha az említésre méltó történelmi eseményeket és az ezekhez szintén meghatározott módon viszonyuló egyének és közösségek szempontrendszereit forráskritikus analízisek és felbontások alapján rakjuk újra össze, nem pedig efemer politikai tendenciák nyomán. Egy közösség és benne az egyén valóban újrakonfigurálható, azonban nem mindegy, milyen szempontok mentén közelítjük meg őket.

A POL magára vállalta, hogy legalábbis a pártpolitikai szcénán megpróbál tiszta vizet önteni a pohárba. A várost uraló etnicista populizmustól elhatárolódó beszédmódja, magatartása lehet a következő lépés a marosvásárhelyi közügyek adminisztrálásában és ez az elmozdulás csakis azért jelenik meg lehetőségként, mert ez a kis helyi párt – bár nyilván messzemenően nem maradéktalanul – de megtestesíti a politikai gyakorlat és a politikai elmélet közötti kapcsolatot.