Szerda, 2018. december 19.
VIOLA napja
Menü

Margó

Hétfő, 2013. június 3. | Dimény Lóránt

Huszonhárom év


Huszonhárom éve.

Ekkortájt már félig kiürült a város. Rémülten rohant mindenki szerteszét, menekült egymástól, a mítosztól, a feladatoktól. Volt már alibi menni, kibékíteni ott belül a kisvárost a nagyvilággal. Kényszerből hasadt a tudat. Akkor foszlott szét a bizalom, akkor bújt ki a szeg a zsákból.

Azóta emlegetjük azt a márciust, a város sokrétű veszteségeit nyugodt lélekkel arra vezetjük vissza. Huszonhárom éve. Mint egy nagy, szutykos tuskó a folyó sodrásában. Hullámokat ver, irányt szab meg, habosít. Mintha lehetetlen lenne kibújni alóla, örökre beárnyékol. Azóta folyton visszatérünk hozzá, rá hivatkozunk, ha magunkra hagy a nagyvilág, ha elfordul tőlünk mindenki.

Pedig nemcsak azok az események kísértenek. Itt vagyunk mi azóta is, egymásnak feszülő magyarok és románok, sokkal valósabban, mint az emlékek. Itt maradtunk, szálkának egymás szemében, mert vagy túlságosan szerettük a várost vagy túlságosan gyávák voltunk. Minden nap kísértjük az emlékeket, egy tapodtat sem mozdulva, ugyanúgy akadályozva, gáncsolva, gyanakodva.

Minden nap életre hívjuk a zajt. Bontjuk a csendet, itt vagyunk. Önmagunkkal kibékülve, egymásra borulva. Lehet még ebből ölelés vagy folytogatás. Ha mégis itt vagyunk, hogy legyen, merre mozduljunk?

Olvasom a legprofibb könyvet a márciusi eseményekről. Gyűlések, bizottságok, találkozók, egyeztetések. Magyarok a románok ellen, az asztal két oldalán. Mintha egy tanácsgyűlésről szóló beszámolót olvasnék. Ugyanazok az ügyek, kétnyelvű utcatáblák, OGYI, nyelvhasználat, önrendelkezés. Mintha ma lenne. Csak közben a VR hangja elgyengült, az RMDSZ kabátja pedig megfakult, a lánglelkű márciusi ifjak fejét pedig dér ütötte. Sok régi arc ma is ugyanúgy ülhetne egymással szemben, felvehetnék a szálat, mintha csak a tegnap hagyták volna abba. Sokan eltűntek, sokan megmaradtak.

Tudom, sokat beszéltünk azóta erről meg arról, történt egy és más, mégis, mintha a zsigerek mélyén semmi sem mozdult volna el. Mintha csak tegnap lett volna. Pedig nem. Huszonhárom éve.

Lehet, hogy velünk, ittmaradottakkal van a baj, csak mi vagyunk képtelenek lépni. De ti, akik akkor fejvesztve elrohantatok, ti hogyan látjátok? Gyertek, mondjátok el, mi látszik kívülről. Gyertek, beszéljetek érdemben, segítőn, mintha holnap vissza akarnátok jönni. Hiszen tudom, hogy minden nap átböngészitek az erdélyi hírportálokat, tudom, hogy nem mindegy nektek sem, ami itthon történik. Szeretettel várunk!