Kedd, 2017. június 27.
LÁSZLÓ napja
Menü

Margó

Hétfő, 2013. november 4. | Péter Árpád

„Vere valet...”


Szökőárként söpört végig a hazai médián a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen kifejlesztett művér. Hullámai talán még a Nobel-díj talapzatát is körülnyaldosták, de ne szaladjunk így elébe a dolgoknak, mert még beverjük az orrunk, és esetleg szükségünk lehet egy adagra ebből a mesterséges fluidum vitale-ből...

A felmérhetetlen fontosságú felfedezésnek illik nemzettől, bőrszíntől és nemi orientációtól függetlenül örülni, Marosvásárhelyen azonban mégis előfordulhat, hogy keserű ízt érezhetnek e vérözön „lenyelése” után a szájukban azok, akik – ne nevezzük őket lokálpatriótáknak, mert ez eléggé pejoratív, inkább mondjuk azt, hogy akik szeretnek itt, Marosvásárhelyen itthon lenni.

Nos, úgy gondolom: az egyértelmű okokat nem is kell részleteznem, hiszen figyelmes olvasóink valószínűleg amúgy is követték a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körül zajló, a magyar tagozat létrehozásának problémás (! – egyelőre elégedjünk meg ezzel az „összefoglaló” értelmű kijelentéssel...) mivoltából induló eseménysorozatot, amelynek egyik jellegzetes felvonása a MOGYE előtt tartott, október 30-i villámcsődület. Szerencsénkre egyelőre csak érvek és – ki tudja, milyen, személyes és kulturális léptékű sérelmek által is befolyásolt – érdekek ütköznek, tehát hál’ istennek szó sincs arról, hogy tettlegességbe torkolljon az egyetemen hangsúlyosan jelentkező magyar–román egymást-megnemértés, de ennek a két eseménynek, éspedig a művér-kifejlesztés bejelentésének meg a MOGYE előtti, a teljes jogú magyar tagozat létesítéséért folyó tüntetéssorozatnak a kontrasztba állítása akár ijesztőnek is hathat. Eget-földet rengető egészségügyi felfedezésről ugyanis régecske nem adott hírt a másképp patinás, jó hírű, orvosképzésben hajdanán világraszóló jelentőséggel bíró intézmény, annál többször értesülünk azonban azokról az apróbb-jelentősebb nézeteltérésekről, melyek a román és a magyar oktatási nyelvek hivatalos vonatkozásai okoznak mind a MOGYE-vezetőség, mind pedig diákok körében.

Magyarán: úgy tűnik, hogy a média által is generált (hergelt...), állóháborúvá alakuló feszültségek megakadályozzák, hogy a köz tudomására jussanak, beépüljenek a mindennapok beszédeibe azok a különleges fontosságú tudományos kutatások, melyek – akárcsak a „kolozsvári vér”, emberek százezreinek jelenthetnek (majd...) enyhülést, vagy akár gyógyulást is. Az elmúlt két esztendőben a MOGYE (valószínűen szándéka ellenére) erőst’ harcos imázst alkotott magáról, és a köztudatban hajdan nagy tekintéllyel bíró intézetről lassan már csak a folyamatos, magyar–román egyet-nem-értéseket, a magyar nyelv intézményes használatának visszaszorítására tett kísérleteket tudjuk meg, és nem tájékozódunk érdemben magáról az egyetem esszenciájáról, a gyógyítás optimalizálásáért folytatott igyekezetekről.

Ez nem jelenti egyértelműen azt, hogy nem is folynak ilyen tevékenységek a MOGYÉ-n – mert biztos vagyok benne, hogy igen – hanem a „közészlelés” szempontjából inkább az bír jelentőséggel, hogy mind az intézet közösségének, mind pedig a vásárhelyi, erdélyi, romániai polgároknak hosszú idejébe fog majd telni az, amíg meggyógyulnak az ebben az áldatlan „háborúban” szerzett sebeik – lett légyenek ezek egókon, érdekeken, de akár „nemzeti öntudatokon” ejtett, komoly sérülések.

Kolozsváron vérré vált az akarat, a kitartás és a (többek közt az állami intézmények bürokráciájával folytatott) küzdelem, Marosvásárhelyen még nem. Vagy netalántán az a baj, hogy itt már túlzottan rég megtörtént ez – csakhogy egy kicsit másképp?