Hétfő, 2020. október 26.
DÖMÖTÖR napja
Menü

Kultúrtér

Kedd, 2015. március 17. | Miska Brigi

Szomszédnénik a humor galaxisában


Manapság már nincs olyan erdélyi magyar fiatal, aki ne hallott volna a Szomszédnéni Produkciós Irodáról. A fiúk fellépései nevetéstől hangosak, így örömmel fogadta a vásárhelyi közönség, amikor megtudta, hogy újra a városba látogat a két humorista, akik legutóbb a Sapis Humorest Turnén nevettették meg a közönséget. Tóth Szabolcs (Téesz) és Bálint Ferenc (Béfé) lelkesen meséltek a kezdetekről, a munkamegosztásról, a tavaly kiérdemelt Karinthy- gyűrűről és a vásárhelyi élményeikről.
 
 
– Mióta ismeritek egymást?
 
T.Sz.: 2000. október 4-e vagy 5-e volt, már nem tudom pontosan, de abban biztos vagyok, hogy péntek délután 4 óra volt, és Béfé a Koloszvári Magyar Diákszövetség irodájában a számítógépnél Need For Speedet játszott. Ez volt az első találkozásunk. 
B.F.: Én nem értek a számokhoz. Amúgy az a találkozás azért valósulhatott meg, mert akkor még egyikünknek sem volt számítógépe, így oda jártunk játszani. T.Sz. is azért jött be abba az irodába, tulajdonképpen az egy gamer-tanya volt. Hivatalosan persze programokat szerveztünk a szövetség keretében. 
 
– Mi vezérelt titeket erre a pályára?
 
B.F.: Egy lány. Ő volt az, aki bemutatott egymásnak, és azt mondta, hogy hasonló lehetőségeket lát bennünk, így kiteljesedhetnénk a humor fantasztikus galaxisában. Összefogtuk energiáinkat és megalapítottuk a Szomszédnéni Produkciós Irodát. 
 
– Milyen köztetek a munkamegosztás? Ki lehet azt jelenti, hogy van köztetek főnök?
 
T.Sz.: Ha például betonozás van, akkor én talicskázom, ő meg kezeli a malterozó gépet. Ha pedig mezőgazdasági munka, akkor egyenlő arányban szedjük a pityókát. Egyik munkát sem végeztük még, de én így képzelem el. Ha pityóka szedés lenne, én szedném a közepeset és az aprót, ő meg a nagyot. Persze attól is függ, hogy melyik cégnél vagy, mert ha Csíkszeredában dolgozol, ott külön ember szedi a nagyot, a közepeset és a kicsit is. Nagymamáméknál mindent szedtünk, az apró ment a disznóknak.
B.F.: Én nem tudtam, hogy ezek különböző munkafázisok, azt hittem, hogy mindenki mindent szed, a végén pedig kiválogatják. 
 
– Ki a kedvenc humoristátok? Miért? 
 
B.F.: Nagyon sok kedvenc humoristánk van, kezdve a Monty Pythontól bezárólag, mondjuk Felméri Péterrel. Most mondtam egy nagyon régit és egy nagyon újat. 
T.Sz.: Van még újabb kedvenc humoristánk is, csak őt még nem ismerjük, mert lehet, hogy ezen a Sapis Humorturnén fog felbukkani, vagy majd az Erdélyi Humorfesztiválon. De ő is a kedvencünk lesz, ha ügyeskedik.
 
 
– Honnan inspirálódtok?
 
T.Sz.: Nagy részük megtörtént eseményeken alapul. Nagyon sokat megyünk ide-oda és akkor csak úgy megtörténik. Ami annyira dúrva, hogy már nem hinni el a közönség, akkor azt nem mesélem el. Azért hihetőnek kell lennie a történeteknek. Van, amikor az élet úgy tálalja az egyes eseteket, hogy picit esetlenek, de mi azokat összegyúrjuk szórakoztató történetekké.
B.F.: Amit gáz bevallani, hogy megtörtént velünk, azt úgy meséljük el, hogy egy barátunkkal történt. 
 
– Hogyan döntitek el, hogy melyik ötletet érdemes megtartani?
 
B.F.: Igazából ezt a közönség dönti el. Mi mindent elmondunk nekik, aztán amin nevetnek azt megtartjuk, amin nem nevetnek azt kihúzzuk és sírva eldobjuk a „kukába”. 
 
– Mennyire előny vagy hátrány, hogy ketten vagytok a színpadon?
 
B.F.: Azért előny, mert feleannyit kell dolgozni, illetve amikor csak egyvalaki van a színpadon, addig a másik elszívhat egy szál cigarettát, vagy kimehet az utcára, hogy vegyen egy kiflit. Véleményem szerint rengeted előnye van ennek, illetve az is pozitívuma, hogy több kreativitás csúcsosodik ki egy jelenetben vagy egy helyzetben, hiszen ketten adjuk hozzá az impulzusokat. A hátrány pedig az, hogy ha visznek fellépni minket, és még más kollega is van velünk, akkor a hátsó ülésen össze kell húzodnunk, illetve azt se felejthetjük el, hogy oszlik a gázsi is. 
T. Sz.: Igen, meg kell felezni a gázsit. Van úgy, hogy egyikünket hívják fellépni, és akkor azt mondják, hogy az ugye feleannyi. Ez egy tévhit, nem feleannyi, hiszen mégegyszer egy annyit kell dolgozni. Igazából akkor négyszeresét kellene kérni a feleannyinak.
 
– Milyen egy Szomszédnéni Produkciós Iroda próba?
 
T.Sz.: Nem tudom, hogy mennyire akarjuk ezt bevallani, de történt már olyan is, amikor közönség előtt próbáltunk. Volt egy jelenet, amit megtanultunk, és már mindketten éreztük a megírt jelentben, hogy milyen karakterrel lehet eljátszani, aztán belecsempésztük a már biztos jelenetek közé. Nagyon régen még szaladtunk a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen a portás elől, és ott egy osztályteremben próbáltunk, mert bentlakásban laktunk mindketten. Amikor észrevett a portás, akkor két különböző irányba futottunk, így amig eldöntötte, hogy melyikünket kergesse, addig volt egy kis előnyünk. 
B.F.: Régebb nagyon sok kelléket használtunk, és úgy próbáltunk, hogy fel voltunk öltözve Romulus és Remus-nak, vagy egyikünk Ádám volt, a másik Éva. Nagyon kínos tud lenni, amikor a Babeș-Bolyai Tudományegyetem egyik termébe benyit a portás. Te ott állsz előtte egy szál fügefa levélben, és arra a kérdésre kell válaszolni, hogy mit csináltok itt?
 
 
– Van előnye a hazai pályának?
 
T.Sz.: Talán annyi előnye van, hogy jobban szeretnek, ez egy plusz népszerűség. Tudod ilyenkor arra is gondolnak, hogy ők a mieink és elmegyünk, megnézzük őket. A tavaly és a tavalyelőtt, amikor turnéztunk Erdélyben nagyon sokan eljöttek az előadásainkra. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországon nem szeretnek minket, de egy ennyi előnyt érzek. Persze néhány poén itthon jobban sül el. Volt már olyan, hogy olyan szavakat használtunk, mint például a pix és csodálkoztunk, hogy nem értik a poént. 
B.F.: Hihetetlen, hogy még egy annyit sem tudnak, hogy pix (nevet).
 
– Eddigi karrieretek legfontosabb mérföldköve?
 
T.Sz.: A tavaly megkaptuk a Karinthy-gyűrűt, ez egy nagyon fontos mérföldkő számunkra.
B.F.: A magyar humorban ez számít a legnagyobb elismerésnek. A Magyar Rádió adja, és jó pár humoristának van ilyen gyűrűje: Fábrynak, Gálvölgyinek, Kőhalminak, Hadházinak és nekünk is. Nagyon büszkék vagyunk erre, és nem szabad elfelejteni, hogy nekünk kettő van. Ha már visszafele megyünk az időben, akkor az is egy mérföldkő lehet a Szomszédnéninek, amikor kitaláltuk, hogy legyen Erdélyi Humorfesztivál és elkezdtünk kollegákat keresni magunk mellé.
T.Sz.: Egy másik mérföldkő, amikor elmentünk a Dumaszínházhoz megmérettetni, és kaptunk szerződést. 
 
– Elismerés vagy elvárás a Karinthy-gyűrű?
 
B.F.: Mindenképp elismerés: a szakma és a közönség elismerése. Olyan nem szokta megkapni, aki nem tud megfelelni a közönség elvárásainak. Nem dobálnak meg Karinthy-gyűrűkkel, nincs olyan, hogy lejössz a színpadról és akkor félre kell hajolnod, mert így jön feléd a gyűrű. Nekem amúgy már gratuláltak a Kazinczy-gyűrűmhöz (nevet). 
T.Sz.: Nyilván van egy elvárás, mert azóta nagyon sok helyen úgy konferálnak fel, hogy a Karinthy-gyűrűs humoristák. Akik nem ismernek és meghallják, hogy Karinthy-gyűrűsek vagyunk, rögtön felkapják a fejüket. 
 
– Milyen emlékeitek vannak Marosvásárhelyről?
 
T.Sz.: Az első csúnya bukásunk az itt volt Vásárhelyen. A Diáknapokon vettünk részt, az volt a második fellépésünk és esetlenek voltunk. Az nem sikerült jól. Azóta nem ismétlődött ez meg. Léptünk fel már a Félszigeten is, illetve a tavaly a Kultúrpalota 100 éves évfordulójára is meghívást kaptunk. Az nagyon nagy megtiszteltetés volt, mi nagy örömmel jöttünk és telt ház előtt léphettünk fel.