Péntek, 2017. december 15.
VALÉR napja
Menü

Köztér

Csütörtök, 2013. április 11. | Szabó Róbert Csaba

A slam poetry nem jelentett törést


Pion István költőt kérdeztük frissen megjelenet verseskönyve, a slam poetry és Költészet Napja kapcsán. Az Atlasz bírja című verseskönyvet egyébként nemsokára Marosvásárhelyen is bemutatjuk a Látó Irodalmi Játékokon…

– A napokban jelent meg első verseskönyved, az Atlasz bírja. Tudom, hülye kérdés, de azért felteszem: milyen érzés? Úgy értem, hogy érzed, kifejezi ez a könyv az elmúlt tíz évedet?

– Ha abból indulok ki, hogy a kötetben mindössze 25 vers van, akkor a válaszom is hülyének tűnhet, ugyanis igen, ez a könyv lefedi az elmúlt tíz évemet. Témáit és a költészetbe való beköltözésemet tekintve legalábbis mindenképp. Van ebben a kötetben minden, ami a tanulóéveket – mind a felnőttéválás, mindpedig a költői fejlődés éveit – jellemezte. És ráadásul még arányos is: nem vittem túlzásba a könyvben a slam poetryt.

– Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a műfajjal? Például a Gyukics-féle nyitott estekre felfigyeltél? Továbbá: mennyiben jelentett a slamhez való közeledés törést?

– Őszinte leszek: alig egy éve ismerem a műfajt, és előtte sosem hallottam Gyukics Gábor nyitott estjeiről. Engem Simon Márton hívott slammelni, és hát, tekintettel a tízéves barátságunkra, nem mondhattam nemet. És kicsit rácáfolnék a töréses kérdésedre: a slam poetry egyáltalán nem jelentett törést, sőt, ha lehet, hullámhegyről beszélnék, amire felszörfözve láttam meg a kötet tulajdonképpeni teljességéhez kellő fennsíkot. Nyugtass meg, hogy ebben így most nincs képzavar...

– Alkatilag ki az a költő, aki igazán közel áll hozzád?

– Azt hiszem, Kosztolányi Dezső nekem tökéletesen megfelelne. Középutas, nyugodt és gyönyörű, fájdalmas és vidám is egyszerre.

– A magyar költészet napján a Libri és a Helikon egy óriási bulit szervezett, egyfajta slames könyvbemutatót. De a nyilvános szertartásokon túl egy költő hogyan ünnepli József Attila születésnapját?

– Villásreggelivel. Aztán egész nap igyekszem megfelelni a sztereotipikus költői póznak, szomorú vagyok, könnyű tavaszi sálat kötök a nyakamba, és gondterhelt ábrázattal járom az utcákat, miközben félhangosan mantrázom, hogy költő vagyok, költő vagyok, költő vagyok. Na jó: leginkább belül szoktam ünnepelni, és valahogy – nyilván József Attila az oka – megpróbálok felülkerekedni a nap szomorúságán. Hogy élt egy zseni, akit Arthur Koestler így búcsúztatott: „Őrült volt, talán tényleg pataknak vélte a síneket. Mindenesetre róla el kell hinnünk, hogy tiszta lelkiismerettel feküdt le”.

Pion István