Kedd, 2019. július 16.
VALTER napja
Menü

Köztér

Szombat, 2013. október 12. | Jaszenovics Lilla

Regények, mosolyok, G. Café


Mi izgalmasabb és kellemesebb péntek esti program egy könyvbemutónál? Október 11-én, a Látó Irodalmi Játékok 28. rendezvényét  tartották. A  G. Caféban, az átrendezett asztaloknál, a téridő kontinuum egy egészen más szegletében, hol még a dohányos tüdők is megpihennek, a levegő is felfrissül, és akadnak ugyan üres székek, de a közönség minőségi.

Demény Péter költő, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője (és nem csak), az est házigazdája konferálta fel az üde, bájos mosolyú prózaíró, színkritikus Tompa Andreát, akit egyébként kívácsi emberként jellemzett. És, bár a plakátok csak a Fejtől s lábtól című könyv bemutatóját hirdették, örömmel tapasztalhattuk, hogy az írónő A hóhér háza című első könyvéről is szó esik (hisz az út első állomása mindig kivételes fontossággal bír), mindkettő a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg.

Ahogyan megszólal, rögtön feltűnik, hogy Tompa Andrea nagyon jó humorérzékkel megáldott teremtés, aki ráadásul szerény is, hisz mondotta: akkor tartja magát írónak, amikor feláll az asztaltól, és épp befejezte aznapra a munkát. Az a perspektíva is igazán tetszetős, hogy nem egy kreált szerepet próbál megjeleníteni, és eljátszatni, hanem magából egy szeletet megosztani... A színészet megtanította, hogyan kell figyelni, nyugodt állapotban létezni, felszedni a nagyon jó színháztól a bátorságot.

Demény Péter, Tompa Andrea

Orosz szakot végzett, első könyve pedig egy túlságosan hosszúnak tűnő oroszországi ösztöndíj alatt készült. A hóhér házának három főszereplője van: egy kislány, aki már kamasz, egy apa, aki eltűnik, és egy láthatatlan személy, aki mindig jelen van: Ceauşescu. Adva van a 70–80-as évekbeli Kolozsvár, kissé dokumentarista, ugyanakkor fiktív elemekkel fűszerezett ábrázolással. Jót kacagunk azon a szürrealista elgondoláson, miszerint az Ószer piacon könnyeket lehet némasággal vásárolni, persze mindenki fizet a saját némaságáért, meg a könnyekért. Hazaérve aztán persze rájövök ennek a képnek a mögöttes mondandójára, kezd összeállni a kép, a kor, á, nehéz dolgok ezek.

Amikor Péter kérésére felolvas egy részletet, egyből a kommunizmusban érzem magam, a nyelvezettel, vagy például a pöttyös ibrikkel, vagy a Hennessey üvegbe töltött román konyakkal, amely a placebóeffektus miatt is rendkívül ízletes, nem éltem meg, de valahogy mindig is így képzeltem el az alapján, amit meséltek.

Terítéken a regények

Egyfajta arhaikus nyelvezet vonul egyébként végig a Fejtől s lábtól című regényen is, egy egészen más korban ugyan, az 1910-es években játszódó, I. világháborút, Trianont megélő és átélő zsidó lány, és székely fiú, orvostanhallgatók kalandos történetében, hiszen az „időben távoli eseményeket próbálja egy formában megnyitni”.  Fellelhetőek még orvosi szakszavak szaklapokból, folyóiratokból, metaforikus rektorbeszédekből gondosan gyűjtögetett kifejezések.

Kezdetben voltak a fűrdők, amikor még a doktorok, s az emberek hittek bennük, majd eltűntek, s mégis megmaradtak nyomokban, akárcsak a monarchia. Szóval van egy székely fiú, akivel az apja 10 oldalas levélben közli, hogy szó sem lehet arról, hogy ő itt hagyja a magyarságot, menjen szépen a nyugatabbi célpontok helyett a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre tanulni, és ő így is tesz, mert ugye mit tehet az ember, ha eltartják, engedelmeskednie kell… S egy zsidó lány, akinek megtiltják a szülei, hogy tovább tanuljon, pláne az orvosin, hisz abban az időben egy nőnek teljesen máshol volt a helye. Szembeszáll, kitagadják, de eminens diák, eltartja magát ösztöndíjakból. Rengeteg eszme kavarog: szocializmus, feminizmus, alkoholizmus. Majd felüti a fejét a Világháború.

A felolvasott részlet a lány életéből, az, ahogyan és amilyen eszközökkel érvel anyjának s apjának, olyasfajta autenticitást kölcsönöz ennek a regénynek is, hogy úgy érzem, ott vagyok, abban az időszakban, és pár perc erejéig időutazom, mosolygok, és mások is, hátul kacagások csattannak fel, meglepődünk, új szavakat tanulunk. Jól esett, köszönjük. Szerettem volna ott maradni, hallgatni a történeteket, fikciókat, a fejlődést, követni a fiatalok életútját, hogy miként éltek meg a ’18-as, román bevonulást Kolozsvárra, és hogyan találnak egymásra…

Az bizonyos, hogy a könyvtáram bővül majd e két gyöngyszemmel.

A közönség

(fotó: Csíki Botond)