Péntek, 2017. december 15.
VALÉR napja
Menü

Köztér

Csütörtök, 2013. március 14. | Szabó Róbert Csaba

Petőfiék ma: az írók és a közélet


1848. március 15-ike tollforgatók nélkül olyan, mint Iulius Caesar halála március idusán Brutus nélkül: talán meg sem történt volna. Szerinted van esélye annak napjainkban vagy a közeljövőben, hogy a Petőfiékhez hasonló befolyása legyen az íróknak a közéletre? Egyáltalán fontos-e az, hogy egy író megszólaljon közéleti kérdésekben? Petőfi Sándor 26 éves volt 1848-ban. A 2012-es gyergyószárhegyi írótalálkozón bemutatkozó Rajzás-csoportosulást (Gondos Mária Magdolna, Serestély Zalán, Varga László Edgár, Potozky László, Láng Orsolya, Vass Ákos, Horváth Előd Benjámin, Győrffi Kata, Adorjáni Panna, Székely Örs) kérdeztük. Ők mindannyian 26, vagy annál fiatalabbak, és ami a legfontosabb: költők, írók, kritikusok. Szóval őket kérdeztük közélet és irodalom viszonyáról.

LÁNG ORSOLYA

Én úgy látom, hogy az irodalom tekintélyt parancsoló, csillogó vértje végképp lefoszlott. A figyelmet talán még mindig fel tudja hívni magára, de ezzel a politikában és a közéletben nem sokra megy. Irodalomkedvelők persze akadnak, olyanok is, akik szópárbajban jók. De aki a nyelvben rejlő lehetőségekkel él, az nem fizikai síkon vívja a harcot a nonszensszel, a világ abszurditásával. Az író ember inkább saját levében fő, mint a forradalom hevében. S ha meg is szólal, egy lesz a szájhősök között. Egyenlőség? Haza? Testvériség? Nemzet? Paroles, paroles, paroles.

VARGA LÁSZLÓ EDGÁR

Petőfiék annak idején azért tudtak olyan nagy hatást elérni, mert egy nemzet nevében beszéltek és cselekedtek – tudom, nagy szavak, de ha belegondolunk, hogy mi áll a 12 pontban, mik voltak az alapkövetelések, nem meglepő, hogy az amúgy is forradalmi hangulatban tomboló Európában kivételesen a magyarok is összefogtak. Ma már nem lenne szükség forradalmakra, hogy kissé jobbá tegyük a dolgainkat, elég lenne egy kis tolerancia, higgadt gondolkodás és kompromisszumkész tárgyalófelek. Egy író – optimális esetben – a művein keresztül kell, hogy megszólaljon. Ezzel nem azt mondom, hogy minden alkotónak a magyar nyelvterületen hirtelen divatossá vált közéleti költészetet kellene választania, csak azt, hogy képességeihez mérten a – művészi tekintetben – lehető legjobb alkotásokat kell létrehoznia, hiszen ez a dolga. Ideális esetben a kutya sem kérdezné meg az írókat, hogy mit gondolnak egyes közéleti kérdésekről, hiszen ha minden rendben van, minek kérdezősködni. Ideális esetben csak a politikusok politizálnának (jól), akinek nem ez a foglalkozása, nem érezne késztetést a politizálásra. De megint egyre gyakrabban kérdeznek meg elismert művészeket közéleti, politikai kérdésekben, és ez rosszat jelent. Azt jelenti, hogy a dolgok nem működnek rendben, hogy nő az elégedetlenség és a fejetlenség. Ma már megint „jobboldali” írókról és „baloldali” írókról beszélnek egyesek, és az sosem jó, ha még a művésztársadalom is ilyen élesen megosztott. Ha lemocskoszsidóznak, magyarelleneseznek kiváló magyar alkotókat, mert olvastak egy néhány soros részletet valamelyik írásukból egy uszító honlapon. Mint Spirót a Jönnek miatt, vagy Esterházyt az Így gondozd a magyarodat miatt. Pedig utóbbihoz tényleg csak egy kis egészséges humor, önirónia kellene. (Fodor Sándor mondta, hogy akinek van humora, mindent tud, akinek nincs humora, mindenre képes.) Egyszóval esély sincs rá, hogy az íróknak a közeljövőben olyan nagy befolyásuk legyen a közéletre, mint a márciusi ifjaknak. Ahhoz többet kéne őket olvasni, és kevesebbet szidni.

(Fotó: Facebook)

ADORJÁNI PANNA

Az a jó, ha a művészet szociálisan érzékeny, és ez nagyon sokféleképpen nyilvánulhat meg. Nem muszáj olyan politikusnak lenni, mint amilyen Petőfi volt a maga idejében, de nem lehet teljesen süketnek sem lenni a világra. A kérdés a közös hang megtalálása, vagyis az, hogy képes-e az irodalom olyan nyelven megszólalni, amely a (köz)életi kérdéseket illetően érvényes lehet. Azt gondolom, hogy az irodalom akkor a legizgatóbb, amikor újra és újra megkérdőjelezi magát, azt, hogy hol és hogyan van helye az emberi létezésben.

HORVÁTH ELŐD BENJÁMIN

Kinek mi a fontos. Ha muszáj, általában azt hiszem, inkább bíznám az életem egy kőművesre, mint egy íróra. A közéletben fontos, hogy aki tud, az megszólalhasson. Amilyen formában tud. Természetesen van olyan, ami az írókon (is) múlik. Például a nyelv. Hogy mit fog elmondani a nyelv holnap, jövőre, kétszáz év múlva. Az nem kis dolog. A közélet is egy történet. A nyelv is az. Az írók is. Iulius Caesar is, akivel egy napon születtem, Brutus is, én is, Petőfi is. A történet akkor folytatódik és attól válik érdekessé, hogy mit kezdek azzal, amiben éppen vagyok. Egyedül vagyok. Emberek közt vagyok, nem egyedül. Közéletben. És igazam van. Meg nekik is. Saját történetük. Itt vagyunk együtt. Valahol olvastam egy rövid írást Stefan Teișanu-tól, az igazságról. így végződik: „Végülis, ahogy apám mondta, mindannyiunknak igaza kell, hogy legyen, mert ha nem, akkor összeveszünk.”

(Fotó: Facebook)

SZÉKELY ÖRS

Az írók megszólalnak, sőt, egyre-másra inkább csak elszólalják magukat és egymást (hogy ennek a szólalásnak mennyi köze legyen a címerállat fagyihoz meg galambhoz, mindenki döntse el magának), mint aki megbotlik vagy elcsúszik valami múzeum lépcsején a saját khm, mondandójában  s a nehézséget itt abban látom, hogy e megszólaláskor” nem egy kis költői bájcsevegésre kisajátított dörgedelmet kell elmotyorászni (oké, a kiállást gyakorolni, tükör, gyöngy és Atlantisz harangoz), vagy mesterkélt trehánysággal saját fészkünkbe okádni, hanem a mindennapi beszéd alapvetően költőietlen és bájtalan,  lépcső- és emelvénykoptató szavaihoz, a monostori mitocan és pesti plázacica szavaihoz szólni, hogy közérthető legyen és Világos (a-betyár-nemjóját). Nem mondom hogy ez könnyű, sőt, szerintem ez a legnehezebb.

És írjunk fel egyenletet is, legyen a költő egyik oldalán, a köz a másikon. Jól is néznénk, jól is nézünk ki. A költő meg a köze, amiért, akinek kiáll. Az ismeretlen és a szabad tag. Elképzelni nem merem, milyen az, amikor a költőnek ide csak befolyása van, amikor a költők csak úgy otthagyják emelvényüket, a süllyedő hajót (mégis inkább gályát) és átszivárognak ebbe a közbe. Ha eredendően nincs ott a költő, abban a közben.
Így annyit tehetünk meg, hogy felelősséggel szorzunk be, mindkét oldalon.

(Fotó: prae.hu)