Péntek, 2017. december 15.
VALÉR napja
Menü

Köztér

Kedd, 2013. március 12. | Szabó Róbert Csaba

Petőfiék ma: az írók és a közélet


1848. március 15-ike tollforgatók nélkül olyan, mint Iulius Caesar halála március idusán Brutus nélkül: talán meg sem történt volna. Szerinted van esélye annak napjainkban vagy a közeljövőben, hogy a Petőfiékhez hasonló befolyása legyen az íróknak a közéletre? Egyáltalán fontos-e az, hogy egy író megszólaljon közéleti kérdésekben? Petőfi Sándor 26 éves volt 1848-ban. A 2012-es gyergyószárhegyi írótalálkozón bemutatkozó Rajzás-csoportosulást (Gondos Mária Magdolna, Serestély Zalán, Varga László Edgár, Potozky László, Láng Orsolya, Vass Ákos, Horváth Előd Benjámin, Győrffi Kata, Adorjáni Panna, Székely Örs) kérdeztük. Ők mindannyian 26, vagy annál fiatalabbak, és ami a legfontosabb: költők, írók, kritikusok. Szóval őket kérdeztük közélet és irodalom viszonyáról.

Gondos Mária Magdolna:

Fontos. Versben. Prózában és drámában is. De nem nekem, hanem neki legyen fontos. Akiknek szeretem az írásait, a gondolkodásmódját, azoknak el fogom olvasni az ilyen témájú szövegeit is. A közéleti téma önmagában nem veszélyes az irodalomra nézve, nem ez az, ami ideolgikussá tehet egy írást. Viszont az irodalom, a művészet simán veszélyes lehet a normatív kategóriákban való közéleti gondolkodásra. Bár rebesgetik, hogy ez a hitem egyetem után legalábbis szelídül. 

Serestély Zalán:

Van néhány hangfelvétel a világhálón; Szilágyi N. Sándor előadásai a Szimpatikus ember- és viselkedéstudományról. Hallgatom minap záró előadását, az utcáról – hangvilág hangutcájáról – mentősziréna csap fel a Marianum emeleti termébe. Alvad bennem a vér, úgy tűnt, magunk között vagyunk, most mégis légszomj vagy infarktus ráz egy testet; valaki most veszti el anyját, gyermekét – így (is) van egyben a világ.

Van néhány szkenelt levelem nagyapám iratai közül. A Korunk egykori szerkesztője Kolozsvárról jelzi ’72-ben: az udvarhelyiek nem vették igénybe a Filológiai Társaságtól kiutalandó támogatást, válaszra sem méltatták dr. Szabó Zoltán levelét, mely szerint „engedély van egy székelyudvarhelyi városi magyar irodalmi értekezlet tartására, a helyi erők, magyarszakos tanárok bevonásával, s e célra 5000 lejt is kiutalnak”. Aszketikus tartás? Vagy a szellem tehetetlen nehézkedése? Közben újabb ügynökügytől vibrál a levegő Kolozsváron – se bűnhődés, se bűnbocsánat. Sűrített emlékezetterror. Élen az egyház: bekérik, bekövetelik a történeteket, s lőn bennük világosság. Átvilágítják; mégsem a falra vetülő képet nézik – a celluloidot.

A veszprémi Utas és holdvilág antikvárium tulajának mesélem felolvasás előtt, milyen elgurulni a Hója-erdő, az (/egy) öngyilkosság mellett, belelépni a bölcsészkaron kopott lépcsőfok ívébe, mely alig mélyülhetett néhány millimétert azóta – együtt bomlasztani mégis éleket (nem a „kard ki!”, hanem a közös sorok, a hallgatás, az elrejtés etikái). Cserében felidézi ismerőse történetét, aki nevét románra változtatta, hogy előadóként alkalmazzák a kolozsvári képzőművészeti akadémián – azóta nem szóltak egymáshoz.

Van egy fényképem: a nő, akivel napjaimon osztozom, szénnel dolgozik nagyapja portréján. Utána letörli, a fénykép azonban megmarad. Gondolkodom, létezik-e a portré. 

Van egy fényképem 2005-ből. Félsziget, Maros-parti színpad, Hobo dedikálja zöld pólóm, azóta kidobtam, láthatatlanra fakult a név, én is gyarapodtam, fakultam is. Sértődött, szervezők zavarták le a színpadról – mondja –, be kell hozni a késést; a késést, amihez vajmi kevés köze – piaci pontosság, időben szállítani a cuccot, rág, emészt, kiad. Ezután olvastam Hobo Sapiensét; sért, ahogy Billről ír, sért, hogy ő ír róla így. Most Kolozsvárra költözik Félsziget, felduzzasztva a Látó (a Látó nem lesz jelen a kolozsvári Félszigeten – a szerk.), a Helikon sátrával, de sértődésekkel, behozhatatlan időkkel is. Keresem közöm.

Van-e közélet? A jó irodalomban életközök vannak; árnyak, zörejek, kísértetek, történetékek, elvarratlan mondatok, átjárások. A közéletet ma nagyjából ott azonosítjuk, ahol szűnni, elveszni érezzük közünk a világhoz. A műfajokat? Nagyjából ugyanott.

Potozky László:

Úgy vélem, a mai napig képes befolyásolni az író a közélet történéseit, ámbár kevésbé, mint régen. Ha véleményét publicisztikában fejti ki, az olvasók hajlamosak rá mint újságíróra tekinteni: hogy csak akkor író, ha szépirodalmon ügyködik, ha pedig véleményt mond, akkor már zsurnaliszta. Ez alól talán csak az igazán nagy nevek kivételek (Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Závada Pál, Kovács András Ferenc). Az ő egyetlen gesztusuknak, elszólásuknak már súlya van és értelme. Hogy fontos-e, hogy az írók felszólaljanak? Miért ne szólalnának fel, ha úgy tartja kedvük, hisz nekik is ugyanolyan joguk a szabad véleménnyilvánítás, mint bármely más polgártársuknak. Különbség csupán annyi, hogy az írónak szakmájából fakadóan gazdagabb az eszköztára, ám attól még nem kötelező, hogy a legrelevánsabb véleményt ők fogalmazzák meg. Érvényesen tehetik ezt mind publicisztikában, netán szónoklatban, de az én szívemhez mégis a közéleti versek állnak a legközelebb. Szerintem a vers még mindig iszonyú hatóerővel bír a tömegeken. Tény azonban, hogy ehhez fogékony fülek is kellenek.