Kedd, 2017. június 27.
LÁSZLÓ napja
Menü

Köztér

Szombat, 2013. május 11. | Molnár Bea

A mester és a kópé: Sárik–Pély duó


Játékosság, oszinteség, párbeszéd, zene. Két ember, emberfeletti energiák: a Pély BarnaSárik Péter duó ismét bebizonyította, hogy a zene több a hangoknál, hangzásnál. Történt valami a színpadon, túlcsordult a közönség. Eltunt ido és tér, maradt a hatás. Errol a hatásról, a komolyságról és humorról, a zene taníthatóságáról beszélgettünk Péterrel és Barnával a koncert után. Párbeszéd-interjú:

– Péterrol már tudjuk, hogyan találkozott a zenével, a dzsesszel. Barna, veled ez hogy történt?

Barna: Ez egy hosszú történet. Hogyha a sarokköveit vesszük, akkor az úgy volt, hogy 6 évesen beírattak zeneiskolába, az markáns dolog volt az életemben, hegedültem 8 évig.

Péter: Na ne már! Azta. Ezt nem is tudtam… komolyan?!

Barna: Persze. Te sosem kérdezted. Milyen jó ismerkedés ez az interjú, látod, Péter :) Nos, és utána aztán magamtól elkezdtem zongorázni, a hegedu majdnem olyan volt, mint egy mandolin, olyan a hangolása, szereztem egyet, elkezdtem rajta különbözo akkordokat fogni, késobb pedig egy nagyon jó barátom hatására elkezdtem zongorán Beatles dalokat játszani. A könnyuzenével való kapcsolatom így kezdodött. 17-18 évesen léptem eloször színpadra zenélni, egy Mikulásmusor keretében, ahol Romhányi József A bunbánó elefánt örökérvényu klasszikusát zenésítettük meg többfajta stílusban, figyelj, még emlékszem a szövegre, így kezdodik: „Az elefánt elmélázva a tópartra kocogott, és nem vette észre lent a fuben a kis pocokot”. (éneklés különbözo stílusokban). Látod, én nyitott voltam mindenre, talán így találkoztam a dzsesszel is. Valamit szerettem volna kezdeni. Ekkor kezdtem el professzionálisabban gondolkozni a zenérol.

Pély Barna

– Mi hozott össze Péterrel? A dzsessz vagy valami más?

Barna: A Peti… mindig is o volt a nagy Sárik Péter nekem…

Péter: Ne hülyéskedj, komolyan?! Annyit autóztunk mi már, és most tudom meg? Most meg is hatódtam, de tényleg. Ez az interjú egy óriási egymásismereti tréning itt az asztalnál, nem hiszem el!

Barna: Akkor már a sokadik zenekarában játszott Péter, nagyon jól alakult neki. Egyszer egy budapesti klubban zenéltek, én akkor hallottam oket és el voltam ájulva. Iszonyatosan tetszett, borzasztóan jól zongorázott. És én akkor éreztem, hogy kész, nem bírom, én felmegyek a színpadra! És ok szegények csak néztek, hogy mi történik, ki ez és mit akar. Mondtam, hogy tökmindegy, valamit játszanak, nem érdekel, de én énekelni akarok velük egy dal erejéig. Nekik is tetszett akkor, és utána jött szóba, hogy mi lenne, ha lennének olyan bulik, ahol én énekelek. De ez még rég volt, 2002-ben. Akkor aztán elkezdtük vagy nem, már nem is tudom.

Péter: Hát hogyne, te énekeltél egy számot a Jazzpreession elso lemezén. Az a te számod, és rajta van, nagyon rajta van azon a lemezen. Szóval már akkor elkezdodött valami. De aztán szétsodort minket az élet, pedig nagyon jó volt együtt zenélni.

Barna: De tavaly egyszer csak történt valami, és Péter szólt. Te hívtál fel?

Péter: Én. Igen, mert egyszer eszembe jutott, hogy Barnival ezt még lehetne csinálni, folytatni. Akkor hívtam fel. Tartottunk egy súlyosan komoly próbát. Azóta beszélünk errol a duóról, azóta volt három bulink. Ez a vásárhelyi volt a negyedik.

Barna: Az a legérdekesebb az egészben, hogy újra elkezdtünk játszani, és mintha mi sem történt volna. Ha valaki talál valakivel idegileg meg habitusában, akkor minden olyan, mintha nem telt volna az ido, akkor abbahagytuk, most folytattuk, ugyanolyan egyetértésben. Most megint elindult valami. Péter nagyon durván ott van. Mindenben ott van, jelen van. Szervez, tervei vannak. És ez nekem borzasztóan tetszik. Ezek a tervek találnak az én terveimmel, nincs súrlódás.

Péter: És nincs eroszak.

Sárik Péter

– Péterrol tudom, hogy könnyen rá tud hangolódni a zenésztársaira, amennyiben oszinte az emberi és zenei viszony egyaránt. Te hogy vagy ezzel? Mennyire ment könnyen, gyorsan?

Barna: Ez a pillanat muve. Ez egybol kiderül.

Péter: Érzi az ember. Érzem. Bizalmi kérdés is. Amikor tudom, hogy egyáltalán nem tudom, hogy mi fog történni, de tudom, hogy jó lesz. Érzem, hogy jó lesz. És várom, hogy na?

Barna: Igen… ezt nem is lehet elmondani. Sok mindentol függ, de mégis olyan egyszeru. Olyan, mint egy férfi meg egy no: vagy-vagy. Azt gondolom, hogy ezt nem lehet túlmagyarázni. A zenélést nem lehet túlmagyarázni. Nagyon közel van a szexuális összehangolódáshoz.

– Ti hogy fogalmaznátok meg, mit csináltok, mi történik a színpadon?

Barna: Zenélünk, nem?

Péter: Igen. Zenélünk. De ezt nem lehet… nem lehet megfogalmazni. Hogy itt mi is történt. Valami életre kelt. A zene életre kelt. Ebben voltunk mi médiumok.

Barna: Tudod, vannak mágikus dalok a világban. A megfelelo pillanatban, a megfelelo ütemmel, a megfelelo hangnemben. Ahogy fújja a homokot a szél a sivatagban, vagy az apály-dagály jelensége. Minden errol szól. A zenélésünk is. Minden arról szól, hogy rájössz, hogy te nem vársz semmire. Csak azokra a megfelelo pillanatokra, amik jönnek maguktól, mint a természet dolgai. Ezek a pillanatok önmagukat megtalálják és hatnak. De ahogy Péter is mondta, ezt nehéz, ezt nem lehet elmondani.

Péter: És ti erre ráhangolódtatok. Jaj, nagyon durva volt. Tényleg mágikus. Egyszer csak… észre sem veszed, és minden ott van, és érzed. Valami oszinte lebegés. Együtt hömpölyögtünk. De ezt nem o vagy nem én akarom, a zene és ez az érzés akarja magát. Jönnek ezek az energiák, mi szolgák vagyunk, eljátsszuk, és közben élvezzük. És ami a legfontosabb, az ego kizárása. Ha egy másodpercre bejött volna az ego, akkor nem tudott volna létrejönni ez a csoda. És örömmel mondhatom, oszintén, hogy ezen a vásárhelyi koncerten konkrétan egyetlen egy másodpercre sem jött be az ego, hanem arról szólt, hogy alázatosan kerestük azt, hogy mit akar az élet. És mi azt játszottuk. Minden egyes dalban.

– Játszottatok United dalokat is. Milyen érzés volt ilyen stílusban feldolgozni, visszahallani oket?

Barna: Annyira imádom, hogy azt nem tudom elmondani. Tehát nincs az az érzés, az a szó, nem tudom elmondani.

Péter: A színpadon nem lehet kamuzni. Csak oszintén lehet. És én tényleg megvettem annak idején az United kazettát, tényleg hallgattam és élveztem. Most ezeket a dalokat feldolgozni érdekes volt, élmény volt így visszaadni.

– Péter a mester, Barna a kis bohém fiú. Hogyan hattok ti ezzel egymásra?

Péter: Ez élvezkedés. Az egymásra hangolódásról szól. Egyszeruen az van, hogy nem tudjuk, hogy mi lesz, de bízunk egymásban. Barna a lazaságával nyugtat meg, mindig tudom, hogy jó lesz, amit hoz. Annak ellenére, hogy különbözoek vagyunk, hasonlóan gondolkodunk. És hiába van kitalálva egy keret a számokat illetoen, szétrúghatjuk az elso másodpercben és minden folyik magától tovább. Saját magát teremti meg a zene, és ez a csodálatos. Komolyan gondoljuk, majd elengedjük, és hagyjuk, hogy megszülessen az a dolog, aminek születnie kell. A zene az maga az élet. Mindig azt mondom a tanítványoknak is: tanuljatok meg mindent, de élni kell. Nem tudsz mit eljátszani a színpadon, ha nem csalódtál, ha nem voltál boldog, szomorú, ha nem volt szülinapod. Nem lehet lekorlátozni magunkat, én vágyom az ilyen élményekre. Barnival meg ezeket el tudjuk játszani a színpadon. Nagyon örülök ennek.

Barna: Én meg azt imádom, hogy Péterben van egy olyan fajta zenei nyitottság, amit tényleg ritkán tapasztalni. És ezt komolyan mondom.  Engedélyezi azt, hogy egy nótán belül öt-hat féle dolgot csináljunk, ezek egymásból születnek, mindegyik helyzetben otthonosan érzi magát, de úgy otthonosan, hogy maximálisan élvezi is. Olyan ez kettonk között, mint a pingpong, az United-ben úgy szoktuk ezt mondani, hogy dobáljuk a poppot. Ez olyan szinten van zeneileg, hogy gyakorlatilag bármi megtörténhet a színpadon. Ez egy beszélgetés, párbeszéd.

Péter: Egy zenei kommunikációs stratégia. És itt is a párbeszéd a lényeg. A zene is beszélgetés, kommunikáció.

A duó

– Említettetek tanítványokat. A mostani turnén tanítotok is Csíkszeredában. Ilyenkor mi történik?

Barna: Mi már most is tanítottunk.

Péter: Csak megmutatni lehet. A mi szakmánk valahol igazságtalan, mert nem mindenkiben van meg az a fajta érzékenység, nyitottság, nem feltétlenül zenei, hanem úgy az életre, a világra való nyitottság. Meglátni, kiérezni… a zenével is így van. De sokszor benne van az emberekben, csak egy ajtót kell kinyitni. És egy tanárnak, pedagógusnak szerintem az a feladata, hogy megmutassa ezt az ajtót. Senkit nem lehet megtanítani semmire, hanem megmutatni lehet neki, megpróbálni kinyitni azokat a csapokat, amiket elzárva látsz. Te pedagógusként nem tudod kinyitni, de adsz neki fogót meg eszközöket, amivel o majd ki tudja nyitni. Aztán vagy-vagy. Tulajdonképpen ennyibol áll a tanítás. Az adott pillanat mindig megadja, hogy kinek mire van szüksége, és mi azt próbáljuk adni. Koncert közben is, tanítás közben is.